Csapda

Az elnök visszadobta az eü.-törvényt, de a legnagyobb rosszat, az Alkotmánybíróságot nem merte megkockáztatni. Ráadásul az ellenzék érvrendszerével operált, holott kapírgálhatott volna e körül is: "Azt még nem lehet tudni, hogy lesznek-e befektetői az egészségügyi rendszernek, a multinacionális cégek ugyanis négy pont miatt aggódnak. Az egyik a politika, hiszen a Fidesz kijelentette, hogy ha kormányra kerül, akkor visszaállamosítja a pénztárakat. A másik, hogy a parlament túl nagy hatáskört kapott, így a politika harapófogóként szoríthatja a magánbefektetőket. Egyrészt a parlament határozza meg az úgynevezett fejkvótát, amiből a pénztárak gazdálkodhatnak. Másrészt az ellátási csomagot is. Utóbbitól azért félnek, mert ha a parlament úgy dönt, hogy nagyon drága eljárásokat is felvesz a csomagba, akkor könnyen csődbe lehet jutni. A legfőbb gond viszont az, hogy a pénztárakban az állam többségi tulajdonos lenne. " (Forrás: lásd a lenti itt-nél) De nem.
Az ellenzék érveivel az a gond, hogy félig hazugak, félig demagógok (hogy miért, azt itt elolvashatjuk). Az elnök ezzel a lépésével a következőket bizonyította: nem elég bátor szembemenni az őt megválasztó politikai erőkkel, hisz akkor aláírta volna atörvényt. Ha komoly alkotmányos aggályai lettek volna, aló mars a bírákhoz. Politikai ellenérzéseinek hangot adnia pedig nem igazán elegáns, érvei rengeteg más törvényre is ráhúzhatóak lennének (átgondolatlanság, túlzott siettség). By the way, ha fél év előkészítés nem volt elég, most 60 nap majd megoldja a gondokat?

A magát bátornak tartó elnök csapdában esett, s ráadásul gyávának tűnik. Lavírozásaival, rögtönzéseivel egyre inkább csak a rendszerváltás utáni politikai szerepvállalás állatorvosi lovának szerepét tudja betölteni.

update: Sólyom a társadalmi hajlandóság szükségességét is megkövetelné a reformokhoz. Békesi László szerint azonban: "Én úgy látom, hogy igazán minden jel arra mutat, a magyar társadalom többségének ez a csendes, dagonyázó, nyugodt, krízismentes, de nem igazán látványos fejlődés tökéletesen megfelel. Tehát én nem hiszem, hogy az alulról jövő nyomás ki fogja kényszeríteni a gazdaságpolitikai váltást. Éppen fordítva. Ez bizony azt mondja a politikának is, hogy nyugi, nem kell kapkodnod, maradjon, amit eddig kivívtunk, egy picivel legyen mindig több vagy jobb, az nekünk tökéletesen megfelel." És rossz szájízzel, de inkább neki adok igazat, jóllehet szívesen ellenkeznék vele.

Töredék

Meghalt valaki, akit nem ismertem, csak kb. négyszer találkoztam vele az életemben. Jézusnál épphogy fiatalabb volt, és nagyon beteg.

"Cholnoky: Az egyetlen, ami ebben nem hiábavaló, a féltésünk, a szeretetünk. Ha minden összeomlik, ez nem, ez megmarad, akkor is. Amit érzel, nem hipotézis. A megléte mindig kétségtelenebb, közvetlenebb valóság lesz, mint az anyagi világé. Így van?"

(Ottlik Géza: A Valencia-rejtély)

Amélie csodálatos

Az év vége felé közeledve amúgy is szokás valami velőset, valami nagy igazságot megosztani, hogy a malac ropogós bőre mellett ülve el ne merüljünk a búékozás bornírtságában - amúgy is a szilveszter "ünnepe" formailag a legslamposabb, mintha valami közös igénytelenség ülne ki mindekire.
Tegnap ment a tévében Jean-Pierre Jeunet klasszikusa, az Amélie csodálatos élete, amit valószínűleg mindenki látott, és amely általában lányos filmnek van titulálva, így férfiaknak nem illik szeretni. Jeunet-ről amúgy is folyton fellángol a vita, hogy most giccs-e vagy nem giccs.
Hát nézzük.
Az már eleve érdekes, hogy úgy tűnik, a film sokadik nézésre is él, tud adni valamit, tehát van autonómiája. Ez a giccsre nem érvényes, igaz, a legrafináltabb giccsek sokáig húzhatják (a Hair pl. csak sokadik nézésre árulja el magáról, hogy hazudik), ugyanakkor nyugodtan kezdjük el faggatni a filmet. Úgy tűnik, az Amélie világa idealizált, mesésen eltúlozza a világban uralkodó rossz és a kreativitás, a fantáziavilág hatalmi arányait, azaz az utóbbiból csinál világalkotó elemet, előbbiből pedig jóval kevesebbet adagol. Hogy ez hiteltelenné teszi-e a filmet? Nem mondanám. Főleg azért nem, mert hangsúlyozottan egy egyéni világlátás jelenik meg benne, amely ráadásul nem mentes a kudarcoktól sem, sőt, lényegében a kudarcok feldolgozásából működik - a lány gyávaságát, félelmeit dolgozza fel. Tehát az Amélie a feldolgozás filmje, pontosabban és általánosabban szólva a forma filmje: a forma kereséséséről szól, annak a formának a felkutatásáról, amely által a világnak nevezett tűnetegyüttes gyakorolhatóvá válik. Ha megértjük, hogy az élet élésének a formája milyen fontos, mondhatni kulcseleme létezésünknek, akkor ébredünk rá a művészetek és a szellemi tevékenység jelentőségére is. Formakeresésünk által az addig nyűgnek tűnő lét-elemek élvezetesek és tartalmasak lesznek, s a külvilág nyomasztó sivársága sem ül rá a lélekre, épp fordítva, a lélek feldolgozza azt, formába önti. Ezek kívülről nem nagy dolgok, nem is mindig látványosak, csak éppen hát a lényeget adják meg - a lényeg, de nem esszencia értelemben. Pont hogy minden fontos lesz, a részletek, a nüanszok. Van tehát remény.

Átmeneti idők

Jövünk vissza Athénból, a Malév-gép pilótája köszönti az utasokat: "Jó napot kívánok minden kedves utasunknak, itt Feldényi Péter, a kapitány beszél. Azért sóhajtozom ilyen nagyokat, és azért nem artikulálok rendesen, mert utálom a munkámat, elvégre magyar vagyok. Pontosabban nem utálom, csak úgy érzem, hogy utálom, úgy beszélek róla, mint ahogy a főnökeimet is utálnom illik. Remélem, a repülést rutinból hozom, nincs jelentősége. Kívánok kellemes utat és időtöltést Magyarországon, blablabla, szokványszöveg, beleásítok."

Kis animációs film mutatja a szokásos kötelező ismereteket, úgy látszik, a légikisasszonyoknak nincs idejük a gimnasztikára. Elhangzik egy mondat "amennyiben az utastérben csökkeni kezd az oxigénnyomás", kiugranak a kis légzőmaszkok, satöbbi. De hogy jelenítse meg a csökkenő légnyomást, ergo a fuldoklást a kis rajzfilm - a nyugtatós-pánikelkerülős hazugság ismerős problematikája a Fight clubból. A megoldás: a képen egy férfi furcsán néz, mintha eltűnődne, amúgy teljesen jól viseli a de facto fuldoklást, s a rend kedvéértarcára igazítja a kis sárga műanyag tölcsért.

A Mancsban olvastam aztán egy cikket, nagyon fontosat, kicsit beleláttat a 90-es évek elejei pártviszonyokba. K története ez is, vagyis Kőszeg Ferenc idézi fel az SZDSZ elnökválasztási kampánya körüli, hátborzongató, de nem ismeretlen légkört. Kötelező olvasmány!

Ottlik ír a Prózában, ott is egy háború utáni cikkében a boldogság kötelezőakarásának visszáságáról. Vannak fontosabb dolgok is.

Itthon vagyunk, elhangzik az első jól artikulált magyar mondat, hangütésnek ezzel "Ki a f*sz tette ide ezt a k*rv*...". De nem, nem fogom magam rosszul érezni. Az egész köcsög ország ott fog szívni, amikor én csakazértis jól fogom magam érezni. Dögöljön meg a szomszéd a tehenével együtt. Végre itthon.

Közbeszédben sok az alja - I.

Ma a Klubrádióban elcsíptem a Beszéljük meg! hörögde legfrissebb epizódját. Az elején Bolgár György először ismertette a tárgyalandókat, majd gyütt az első betelefonáló. Már akkor röhögtem, amikor a flódni-gate szóba került, Bolgár a következőket olvasta fel: "Az államfő kockákra vágatta fel a süteményt, majd szétosztotta a delegáció tagjai között. Mindenki jóízűen evett, végül Sólyom László jelezte, pár darabot még feleségének is szeretne hazavinni. A köztársasági elnök kijelentette, hogy a flódni finom volt." - az idézőjelek dacára nem betűhív, inkább spirituálisan hű az idézet.
Miután Kádár János tehát megkóstolta az izraelita munkásság által sütött almás-diós-mákos süteményt (kispolgári nevén flódnit), kifejtette, a krumplileves nem viheti a vadászpuskát.

Következett az első hozzászóló. Érveléssel nem fárasztotta magát, költőien rögtön a lényegre tért, mely szerint az elhangzottakból is kitűnik, hogy Sólyom mennyire cinikus. Ekkor kellett elzárnom a rádiót.

(oké, idemásolom az eredeti sajtónyilatkozatot is, maradjon meg emléknek: "„A süteményt, kérésemre, kis kockákra felszeletelték, és a gondosan előkészített ebéd desszertjéhez minden kedves vendégünk részére felszolgálták, amit jóízűen fogyasztottunk el” – tárta fel a flódni végső sorsát. Azt is elárulta, hogy finomnak tartotta a süteményt, és hogy egy szeletet hazavitt estére a családjának is.")

Mi lehet az oka, hogy itthon a gondolkodás és a beszélgetés fárasztó tevékenységnek minősül, míg máshol az emberek élvezik, az életük részének tekintik, felismerik önmaguk artikulálásának jótékony, kellemesen bizsergető ízét stb.?

Édibédi kölkök és a testmozgás öröme

Tegnap megtekintettem egy összeállítást egy ifjúsági kick-box (?) világversenyről, ahol a magyar ifjak, ahogy mondani szokás, mutogatták az oroszlánkörmeiket, illetve az ellenfeleik nem sok sót nyalhattak mellettük (hm... sportújságnyelv).
Már a kis magyar harcosainknak feltett kérdések is rendelkeztek valamiféle bájjal ("Mondd, Henrietta, hogy tudtad úgy megverni az ellenfeled, hogy utána az eredményhirdetésre sem tudott kijönni?"), de a lurkók válaszai még rátettek egy lapáttal. Az egyik győztes egy ritka kérdést kapott (Hogy érzed most magad?), s úgy válaszolt: "Nagyon fellélegeztem az első hely megszerzésekor." Így van, helyes válasz, az öröm és a boldogság elcsépelt dolog manapság. Más arról beszélt, hogy "tudtuk, hogy csak az első hely számít", míg az egyik magyar fiú rosszul kezdett a döntőben, "úgy tűnt, nagy a baj, de az edződ kitalált valamit" - feladta a meccset. Ja, igen, itt az ellenfél nem az elődöntőt megnyerő rosz volt, hanem egy másik (nehezebb, erősebb), akit az ellenfél becsempészett kijátszva az őrök éberségét. Ja, nyilván.
Egy angyalarcú kislány még boldogan felidézi, amikor ellenfelét kétszer sikerült jól hasbarúgnia.

A sport sok helyütt még mindig nem örömforrás, hanem elvárások szigorú hálója, csak az első hely számít, ha meg kikapunk, az ellenfél csalt (konkrétan volt azért olyan edző, aki a riporteri kérdés ellenére - "Kicsi hiányzott csak a győzelemhez!" -, hogy az ellenfelek jobbak voltak). Kedves, NDK-s légkör szállong.

A valóság iszkolása

Az idei filmszemle díjnyertes alkotása egy nagyon erős személyes élményből, egy találkozásból táplálkozik. Bollók Csaba egy utazása során találkozott a fémhulladékot vonszoló tizenéves Varga Máriával – kapcsolatuk elmélyült, majd Bollók elhatározta, filmet csinál Mária és a hozzá hasonló nyomorban, kegyetlen körülmények között élő gyerekek sorsáról. A végeredményt igazolják a fesztiválmeghívások és díjak: Brüsszel, Monterrey, Reykjavik, Szarajevó, Trondheim ismerte el eddig a film kvalitásait, az Európai Parlament Lux-díj szavazásán pedig bekerült 2007 tíz legjobb európai filmje közé.

Bollók tudta mit akar: Varga Mária létezését bemutatni játékfilmes keretek között. Ezért túlságosan nem változtatott a valóságon, hanem megpróbálta reprodukálni azt.

A valóság (re)produkciója a magyar film, de általában a film nagy kihívása. A film ugyanis elsősorban a hitelességről szól: olyan legyen, hogy elhiggyem, hogy ez lehet a valóság. Tehát a lehetőséget jeleníti meg, még ha az a rögvalóságon kívül esik is. A valóságot megfogni szándékozó filmek gyakran nem törődnek a hitelesség kérdésével, mert olyan dialógusokat, történéseket használnak, melyek a valóságban gyökereznek, tehát megtörténtek. Ez a módszer azonban gyakran csalóka: a film mindig csinálmány, egy rendező akarata érvényesül benne, a látószög, a cselekmény, a karakterek, a szöveg (általában mindegyik, esetenként csak egy-kettő közülük) választott, kreált dolgok. A film egy teleologikus aktus, egy teremtés végeredménye, egy minimum szelekción alapuló alkotás. Ezért nem lesz a valóság automatikusan hiteles a filmvásznon. Ahhoz „meg kell csinálni”, hitelessé kell tenni az anyagot – még akkor is, ha ez a reprezentáció aztán teljesen eszköztelennek hat.

Bollókot kettős módszer jellemzi. Egyrészt megpróbálja kívülről követni Iszkát határozottan dokumentumfilmes pozíciót véve fel, ekkor Varga Mária érezhetően szabadon mozog, a morzsalékosra tört magyar nyelvére vissza-visszakérdeznek a megfigyelésében részt vevők, (re)akcióira reagálnak. Másrészt beépíti Iszkát a történetbe, és a kamera pozíciója is többször Iszkáéval azonosul. De nem kell az erős kameraszubjektívig eljutni, maga a bizalmas közelség is egészen közel hozza a kislányt a nézőhöz. A macska azonban nem foghat egyszerre kint és bent is egeret. A játszó Iszka és a megfigyelt Varga Mária nem azért hat egymás ellen, mert annyira mások (alkalmasint a két személy majdnem ugyanaz), hanem mert a nézőnek megkreált, teremtett pozíció más-más attitűdöt követel meg.

A nyomor narratíváját a rendező a résztvevők jelenlétével akarja megteremteni. Ezért –hangsúlyosan – nem sző történetet, nem épít karaktereket. Ezen a ponton Varga Mária és Rózsika amatőrizmusa kiegészül, egyesül Bollók választott amatőrizmusával. Ez azonban hatalmas súlyú döntés a rendező részéről. Benne van ugyanis annak a hite, hogy csak akkor mondható el ezeknek a gyerekeknek a sorsa-sorstalansága hitelesen és jól, ha a többi alkotó velük egyező módon vesz részt az esztétikai folyamatban. Benne van a hit, hogy Varga Máriáék civil énje csak így, ebben az esetben érvényesülhet – talán benne van az is, hogy a játékfilmes profi hozzáállás ezen a ponton nem etikus. Azonban Bollók amatőrizmusa – épp a reális és a hiteles filmes különbségtétel folytán – nem működik.

Kézenfekvő párhuzamnak ígérkezik néhány Lars von Trier-film. A Hullámtörés és a Táncos a sötétben azért illeszkedhet analógiaként a sorba, mert az elsőnél a főszereplő, az Emily Watson által megformált Bess McNeill esetében egy megteremtett, eljátszott naiv, ösztönös karaktert láthatunk, amelyhez a többiek mintegy asszisztálnak, míg a másodikban Björk alakítása ugyanolyan ösztönös és uralhatatlan (pontosabban nem uralni kívánt), mint Varga Máriáé, ám erre az adottságra von Trier ráépítette-adaptálta a musical egy saját változatának formanyelvét. Von Trier az utóbbi esetben talán túllőtt a célon (a melodrámát a túlzásig fokozta, nem törődvén az ízléssel), Bollók pedig filmje főhősére figyelve látványosan mellőzte a film szakmai aspektusait. Nem eléggé azonban. A filmzene hamis, közhelyes, túl hangsúlyos, a történet fordulatai túl kiszámíthatóak, rengeteg szál elvarratlan, a színészek játéka többször túl erős és lóg a levegőben. Számos jelenetben Varga Mária jelenléte igen hatásos és szép, de mégis folyton szerepelnie kell.

Még valami miatt adekvát a von Trier-párhuzam: az Öt akadály című filmjében a dán rendező a filmkészítésről vallott elképzeléseit tárja a nézők elé a maga trükkös módján, és az utolsó előtti „akadály” idején beszél a rossz film szükségességéről. Arról, hogy a film alkotójának el kell vesztenie azt az isteni, kiemelt pozíciót, amely szükségképpen jár neki, mégpedig úgy, hogy feladja az esztétikai tökélyre törekvést – a rendező alárendeli saját becsvágyát, öntudatát a filmnek, ezzel a legteljesebb alázattal pedig végképp és teljesen a tárgya felé tud fordulni. Így lesz az esztétikai irányultságú film etikaivá, ami Triernek mindig is az egyik fő kérdése volt. Ez a kulcsa ugyanis annak, hogy az alkotót meg tudja érinteni saját alkotása.

Mindez Bollókra akkor lenne igaz, ha lemondana a hatásmechanizmusról, ha el akarna idegeníteni – ahogy a dogmások a saját maguk által alkotott (és persze rendre megszegett) szabályokkal akarták elidegeníteni. De az Iszka hatni akar, az összedobált történetben szimbolizációk, panelek gyengítik a formát. Bollók nem figyel eléggé a formára, inkább a közös tudatra akar építeni, azaz bevonja a nézőt.

Még egy dolog tűnik most elhibázottnak: Bollók mindenáron történetet akar csinálni egy történet nélküli világból, így fordítja giccsbe a sorsot.

Magyarul Bollók az érzelmeimre, a zsigereimre akar hatni, de úgy, hogy a hatás esztétikai törvényszerűségeit etikai szempontok miatt elhanyagolja. Ez a koravén, fiús kislány egyetlen, mocskos piros pulcsijában így nem juthat el hozzám, a nézőhöz – nem érezhetem azt, hogy a sorsa az enyém is, mert a filmes eszközök átgondolatlan (nem) használata minduntalan kizökkent a folyamatból. És én ezt nagyon sajnálom.

(ez az írás egy már megjelent cikk kibővített változata)

Magyar és nemzeti

A fővárosi Nyugati pályaudvar mellett láttam egy éttermet, amely ezzel a felirattal próbálta reklámozni konyháját: "Hungarian and national dishes".

Vajon ez mit jelenthet? Az itthoni kisebbségek konyháját próbálja megőrizni ez az ambiciózus hely? És mit kíván a magyar nemzet?

Elitélet

Az index megint átment messiásba, cikket közöl egy korábbi helyzetértékelés folytatásaképpen. A szerző ismét csak Publius Hungaricus, ami alapból fura, mármint hogy ettől kéne, hogy komolyan vegyük? Minek ez, miért nem lehet nevet, neveket mondani?

Hőseink pár kolumnát szánnak az előző cikk reciklálására, azaz eliteznek egy jóízűt. Akinek kicsit is van füle a magyar táj zörejeinek meghallására (persze magyar füle), az tudja, hogy nálunk a diszkurzív logika javarészt ellenkulturális: mindig kell valami vagy valaki, egy kályha, ahonnan el tudunk indulni, ami elkövette az ősbűnt (ősbűnöző kályha), ami lényegileg és eszenciálisan okolható, s amely kiiktatásával a rendszer megváltoztatható (ősbűnöző, esszenciális, kiiktatandó kályha). Ez esetünkben a zelit.

Az elit féltudású, kényelmes, belterjes, minden rossz oka, minden jó elgáncsolója. Monolit tömböt alkot, szerzőink nem rántják le a leplet a titokról, hogy lehet oda bekerülni (szűzen, kreatívan, széleslátókörűen 's a' t.), és ott hogy alakul át az egyed kifejlett elitimágóvá. Az elit amúgy a 80-as években szocializálódott, a késő kádári csökevény - akkor is, ha nem.
Eldurran a szokásos "ezígynemmehettovább", majd indul a különböző partikulák részletes kifejtése: mi, hogy, meddig. Már itt érdekes dolgokat látunk: "Az alternatíva meglehetősen lehangoló, különösen egy olyan, önmagát elsősorban magaskultúráján keresztül meghatározó nemzet számára, mint a magyar." Kérem szépen, ennek a mondatnak van értelme? Mit csinálunk mi a magaskultúrán keresztül? És elsősorban? Vegyük észre, hogy a tömegkultúra világa még akkor is erőteljesebb, hatásosabb, ha leszarjuk - épp ebben áll a jelentősége. Hogy ha vackot csinálunk, az meglátszik az önreprezentációnkon. De amúgy a kultúra (pláne ha magas-) csak befolyásolja az önreprezentációt, nem általa történik. Ergo csupáncsak az emberek léte lett itt semmibe véve - közelítünk valami fontoshoz.
"Az ezígy azonban nem e jelenségek összesége. Sokkal inkább az a belső logika, ami összekapcsolja őket, ami biztosítja a fennmaradásukat, ami ellehetetleníti a változást, és asszimilálja vagy elkergeti a változtatni vágyókat. Az ezígy nem egy párt, nem egy érdekcsoport, mégcsak nem is egy generáció. Az ezígy normák és magatartásminták összesége. Az az íratlan szabályrendszer, ami mentén a magyar elit játszik." Kezd kirajzolódni egy ízig-vérig konzervatív írásmű, amely oly gyakran szalad ki a magyar közírók kezei közül pártállástól és ideológiától függetlenül. Normák és magatartásminták kárhoztatása tehát, csak itt a zelit van megszemélyesítve ezek tulajdonosának. S ez az elit teljesítményellenes, vak, nem von feleősségre egyénileg senkit.
"Ezért volt képes sikeresnek deklarálni az elmúlt két évtized különböző időszakaiban a pártvagyon, a kárpótlás, a privatizáció, a nyugdíjreform, az autópálya-építés-finanszírozás vagy éppen az egészségügyi reform kezelését." Jól figyeljünk, az elit tette ezt, de hát mit is beszélek, nyilván mindenki jól emlékszik, amikor az elit szólásra emelkedett, és örömmel az arcán beszámolt eme sikerekről. "Sokan megírták már: egy szint felett hazánkban egyszerűen nem lehet megbukni. És ez nemcsak az államhoz közel, a politikában, az akadémiai szektorban vagy a közmédiában igaz. Még a látszólag teljesítményelvű üzleti életben is mindig találni egy-egy haveri bankhitelt, egy kis állami támogatást vagy egy önkormányzati megrendelést, amivel elkerülhető a kudarc." Így van, tehát vezessük be a szeppuku intézményét, hulljon a kontraproduktív zelit férgese.
Magyarul és összefoglalva: az elit lop, csal, hazudik. A rendszer pedig fenntartja önmagát, mert pl. "Miért próbáljon valódi művészi vagy tudományos értéket teremteni valaki, ha az állami pénzt politikailag motivált látszattevékenységért ugyanúgy megkapja?" Ergo valaki még ha akarna, sem tudna "értéket teremteni". Ezzel Publiusunk némileg öntudatlanul mutat ki pár négyzetméter fogfehérjét: aki a rendszerben részt vesz, akarat nélküli zombi, aki teljesen természetesen lop - nem az önfelmentés viszolyogtató szavai ezek? Nem lehet mindezt úgy is értelmezni, hogy "lopok, mert ha én nem, más fog helyettem."?
Majd jön a megoldás.
"A pályafüggőség nem azonos a turáni átokkal. A „nálunk ez mindig így volt, ezért mindig is így lesz” típusú érvek pusztán a tehetetlenek, a lusták és az örök megalkuvók kényelmes kifogásai a sodródásra." Ez a felütés, aztán sorolják: igazi tudás kell, nyugatról, amelyet honosítani kell, amihez "meg kellene ismerni az országot és a magyar társadalmat. Nemcsak Budát, az V. kerületet és a főváros körüli műfalvakat." aztán "A jövendő elitbe aspirálók többségének hinnie kell abban, hogy az alapvető kérdésekben ugyanaz a cél vezérel mindannyiunkat: egyikünk sem akar leszámolni a másikkal, egyikünk sem akarja tönkre tenni a másik egzisztenciáját, és mindegyikünk az ország és a nemzet előnyét kívánja.", lám, Publius jó példával jár elöl, ő a tanulni és változni képtelen (az országot öntudatlanul is gyarmati sorban taszajtani kívánó) magyar elitet vajh' hova kívánja tenni?
Akkor tehát szüret? Hátrébb az agarakkal, "El kell fogadni, hogy az amúgy kialakítása egy-két évtizedig is eltart majd." Amúgy - a szép új világ. Igaz, "jó pár ügyben tíz év múlva egyszerűen késő lesz", hát ez a hajó elmenni látszik. Mindenesetre induljanak új magyar peregrinusok, hozzák haza a tudást kis batyujukban, simogasság meg buksi fejét a magyar népnek, amely magába szívva a tudást a Magyar Amúgy építésébe fog.

Ez a Dalolva szép az élet, 1950, rendezte Keleti Márton

Bevallom, a 80-as évek nekem is eléggé a bögyömben van, mert az akkori férfidivatnál már csak a frizurák voltak röhejesebbek. Társadalmi stratégiát azonban erre a tapasztalatra nem kívánnék. Azért sem, mert a jól hangzó, gonzós publicisztikák korában a jól rappelhető mondatok mögötti világképre is érdemes odafigyelni. Hogy nehogy strukturálisan ugyanazt ismételjük, mint azok, akikre nem óhajtunk hasonlítani - mint ahogy a családon belül ismétlik magukat a személyiségtípusok, miközben bőszen meghaladnánk szüleink világát. Ez az ellenkulturális beszéd ráadásul önmagával is ellentmondásban áll, a konkrét nevekig menő "80-asévekezés" és a szelíd összefogás retorikája olyan csattanósan üti egymást, hogy Nepálig hangzik.
A hagyományokat - sajnos e tekintetben nehéz elfogadni a konzervatív elméletet, mely csak a működő(?) és bevált(?) dolgokat tekinti hagyománynak, a többit csak örökségnek - nem nagyon lehet semmissé tenni. Sokkal fundamentálisabb problémák maradnak furtonfurt említés nélkül, pl. a jó tömegmédia szükséglete, amihez az kell, hogy az értelmiség ne fújjon (sokszor pusztán sznobizmusból) erre a kulturális szegmensre. Egyáltalán meg kell teremteni egy pozitív önképet, és el kéne felejteni az értelmiségi világtervezést. A kulturális szokások változásait épp az irányba hatnak, hogy az értelmiségiek konkrét társadalmi hatalma egyre áttételesebb lesz, és egyre több múlik a fogyasztók (hívjuk talán így a népet) öntudatán.

Felnövésünk azzal kezdődik majd, hogy leszokunk a mások okolásáról. Megtanuljuk artikulálni az igényeinket, kifejezzük az akaratunkat. Képesek leszünk tisztelni magunkat és így másokat is. Ez azonban nem ezígyező és amúgyozó pamfletek dolga. Ez mindenki múlik, és ott kezdődik, hogy kilépünk lakásunk ajtaján. Ez az itt és most feladata, a mindennapoké - amely élethosszig tartanak. Túl kell lépnünk a kesergés és morgás fanyar örömén.

Nemzeti hagyományaink

Végre jól játszik a magyar futballválogatott, 15-20 éve először jó nézni, amit csinál - ma már ennél kevesebbnek is nagyon örülnénk, úgyhogy éljen. A csapat ugyan még talán túlságosan izgatott a helyzetkihasználásban, de van köztük olyan, egy nem is túl öreg valaki, akinek a megoldásaiból már össze lehetett állítani egy best of válogatást.

A görögök ellen is kikaptunk, és nekem feltűnt valami: elnézve a zömében huszonéves fiúk reflexmozdulatait, időnként az arckifejezését, sokszor egy az egyben visszatért a korábbi reménytelen (és a mai első osztályban kitartóan regnáló) generációk éjfekete sötétsége. Priskin Tamás arcán többször láttam ezt a nemzeti hagyománynak is bátran nevezhető jelenséget, Vanczákot is említhetném, de mégis a mozdulatokban rejtőző butaság volt a legszembetűnőbb. A görögök ilyen tekintetben sokkal jobbak voltak nálunk, ezért is kaphatták meg a 11-est; ösztönös mozdulataik is céltudatosságot és ötletet sugároztak. Nálunk a fent belinkelt Buzsáky volt még aleginkább ilyen, és gyakran a többiek is képesek levetkőzni ezt a futball-anyatejjel magukba szívott "tudást". Amely már valószínűleg serdülő IV-ben sercintő edzők mellett megalapozva - ez a furcsa, kontraszelektív, mázsás jelenség fura módon a foci szépségéről árulkodik, a tréningruhák állott szaga, a még fagyott pálya talaja szivárog benne vissza.

De azért jó lenne, ha hamarosan senki nem emlékezne rá.

A kormány a helyén van

Már korábban is felfigyelhettünk arra, hogy a kormányzat előbb cselekszik, aztán széttárja a kezét: neki kellett kezdeni, sürgetett az idő, mit volt mit tenni (ezer ügyet lehetne sorolni, ahol a kapkodás esete forgott felfele). Valószínűleg az egyeztetések során kialakuló felpuhulástól tartva a kormányfő inkább beindít valami kamikázeakciót, aztán majd esetleg később módosítunk rajta, ha nagyon muszáj. Íme még egy adalék az egyszemélyes kormányzás hatékonyságához. Ráadásul legutóbb a szocialista párt szavazta le az SZDSZ és a kormány közös javaslatát. Ha a kormány nem tud érvényt szerezni akaratának, akokr végül is most ki kormányoz?
Ám most kiderült, még rosszabb a helyzet. Előbb a politikai hisztivé váló otthonszülés ügyében bolondultak meg a törvényalkotók (a szakmai ajánlásoknál szigorúbb követelményeket fogalmazva meg), majd jött egy elemzés, amelyből kiderül, teljesen véletlenszerűen módon működik a törvénygyártás, mintha egy egzisztencialista hatalom tesztelné a létbe vetett Dasein-ek reakcióit. De akkor miért hívják baloldalinak?
És amúgy ez még a jobbik eset.

Humor Herold

A legutóbbi Heti Hetesben szegény Hofi Gézát, Boncz Gézát és Kellér Dezsőt olajban örökítve meg mutattak fel Farkasházyék, utóbbi megjegyezte, hogy ha már nem lehet őket hallani, hát akkor így láthassuk őket. Ez az ikonikus felfogás egyre inkább generációs szakadék is lesz: Farkasházy önértelmezésében a magyar kabaré hagyományának védelmezője, ez, ha mindezt a magyar rádiókabaréra értjük, igaz is. Történelmi-technológiai okokból persze a magyar kabaré egy része tényleg "átfolyt" a rádiókabarén, ugyanakkor Kellér sokkal inkább közkincs, mint Boncz.

Ugyanakkor itt is érezhető egy hasadás: Hofit huszonévesen ma már nem lehet megérteni, szerintem nem is vicces, a mai ifjúságnak már Southpark van, erős az angol hagyomány. És persze van Irigy Hónaljmirigy (nem is tudom, a nevük gusztustalanabb-e vagy amit csinálnak), Boros-Bochkor, meg a netes humor. Erről persze Farkasházyéknak nem kell tudomást venniük, persze ilyenkor az embert könnyen érhetik meglepetések (Verebes pl. a nemrég indult , amúgy nem reménytelen színvonalú Budapesti 7 nap hasábjain panaszkodta ki magát (november 1., VIII. kerület, 5. oldal), hogy a magyar kabaré történetét taglaló könyvben csak fél mondatot kapott.), ami a volt Petőfi Rádió-s generációs feljajdulásban érhető tetten leginkább.

Egyrészről tehát van egy lassan kicsúszó generáció, amely után lyuk tátong - ennek okai vagy történelmiek (a rendszerváltás utáni zűrzavaros állapot, az értékrend megbolydulása nem kedvezett a fiatalok humorérzékének) vagy az addig uralkodó generáció különböző (mondjuk egzisztenciális) okokból nem engedte át a helyét a feltörekvőknek. Pontosabban a nem afiatalok hiányoznak, hanem az új generációk humorának sajátos beszédmódja, illetve ezek mediális reprezentációja. (Persze az is kérdés, hogy muszáj-e ennek az egésznek diszkontinuitásban megmutatkoznia, nem attól lehetne-e a kultúra szerves, hogy a hagyomány átöröklődik és továbbél valahogy.) Akárhogyis, ha volt-van feltörekvő humorista generáció, ha nincs, mára a humor pozíciója egyrészt nagyon visszaszorult, másrészt a minőség is nagyot változott.

A médiában látható humor egyrészt a kandi kamerás zsigeri káröröm (jobb esetben csak zsigeri), másrészt a legalja nős-cigányos-kínais satöbbis viccek (lásd Fábry Show). A politikai humor eltűnt (köszi, médiatörvény!). Ugyanakkor számos létező társadalmi szerep nem jelenik meg a humor tárgyaként. Ez azért baj, mert a humor, az itthoni alapvető felfogással ellentétben nem valakinek a kigúnyolása, lenullázása, a saját frusztrációink elleplezése. Épp fordítva, a létezés elismerése, az élet más szemszögből való megélése. Örkény óta tudjuk: "Nincsenek buta emberek, csak rossz Egypercesek!", Kundera idézi Octavio Pazt: "A humor tehát nem nevetés, gúnyolódás, szatíra, hanem a komukim egy különleges válfaja, amelyről Paz azt mondja (és ez a humor megértésének kulcsa), hogy 'mindent, amihez hozzáér, többértelművé tesz'." (Elárult testamentumok).

A magyar valóság jelentős része tehát nem részesülhet a többértelművé levés áldásában, mert nincs jelen. Egy nálunk szerencsésebb ország állami tévéje azonban magas szintű humoros sorozatokat készít, s ezekből egyre többet látni itthon. A BBC két sorozata, az Igenis, miniszter úr! , vagy a A hivatal is látható már, előbbi nem túl radikális politikai humor, utóbbi az irodaházak lakóin köszörüli nyelvét a nagyszerű Ricky Gervais vezetésével.

Nézzük tehát őket, s talán lassan a nagy csatornák is ráébrednek, hogy érdemes lehet a mai magyar társadalmat leképezni a Mirigy-fiúknál némileg szofisztikáltabban is.

Orbánc - Tölgyessy elemzése

A legújabb ÉS-ben van egy háromoldalas Tölgyessy-interjú, amely lényegében egy szokásos autonóm és egyéni Tölgyessy-féle elemző szöveg. A lényeg egy furcsa állításban foglalható össze: a magyar politikai élet legfontosabb alakja ma Orbán Viktor. (Persze ezt így már nem Tölgyessy állítja, hanem én.)

A kijelentéshez néhány dolgot kell megfontolni. Orbán annak idején sikeresen osztotta fel az országot a nemzeti és a másik oldalra, amely afféle ősbűnnek tekinthető, és egyben elkezdett általános politikai logikaként is működni. Az MSZP egy dolgot tekint fontosnak Kovács László óta: legyőzni Orbánt bármi áron (nyilván ennek komoly gazdasági indokai is vannak, de a pártfinanszírozás érdését most hagyjuk). Ezért kezdte el anno a Medgyessy-kormány a permanens kampányt, majd ezért jöhetett Gyurcsány, aki messianisztikus öntudatával lényegében egy baloldali Orbán akar lenni, pontosabban egy balos válasz Orbánra (Medgyessy esetében láttuk, hogy erre nem feltétlenül kell törekedni, bár az is biztos, hogy az akkori Fidesz-vereség inkább volt köszönhető az akkori jobboldali kormánynak, mint Megyó teljesítményének. Ehhez kapcsolódik az a fontos idexes cikk, amely rávilágít, hogy Magyarország alapvetően mégiscsak a baloldali pártok országa - hogy ez ideológiailag is így van-e, más kérdés). Tölgyessy meggyőzően írja le Gyurcsány kormányzástechnikai fordulatait: a korményfő afféle Orbán-módra központosítja a hatalmat, mint egy autoriter vállalatvezető, amivel azonban többek közt elfojtja a kormány kreatív energiáit, a kormánytagok felelősségét óhatatlanul is magára hárítja.
Tölgyessy arra is jól mutat rá, hogy Orbán megpróbálta megszólítani az alapvetően nem jobboldali réteget ("a kádári kisembert" T. P.), Gyurcsány meg nemrég elkezdte a 98-as Fidesz rendpárti szlogenjeit szajkózni.

Egy szó mint száz, Orbán és Gyurcsány a vezérelv terméke, és meglehet, az előbbi ambicionálta ezt az elvet, utóbbinak nem kellett volna kötelezően átvennie. A 90-es évek elejétől hatalmasat változott MSZP itt túl alkalmazkodó volt, ami lényegében még mindig annak a bizonyítéka, az elveiket a céljaik határozzák meg, nem pedig fordítva.

Lehet, ha 100 év múlva visszatekintünk a mai korra, Orbán Viktor lesz a legfontosabb személy, a legjelentősebb figura, aki legalább is a 1998-2010-es időszak közti politikai életet leginkább befolyásolta. Hogy azonban ez így lehessen, kell-kellett egy olyan baloldal, amely vevő volt erre a kiélező, megosztó politikára-retorikára, kellett egy sajtó, amely nem tudta levetkőzni szervilizmusát, egy társadalom, amely pedig az ellenkulturális meghatározottságát.

Tölgyessy remek elemzése pontosan és összefüggő rendszerben mutatja meg, hogy számolja fel magát az ilyen politikai diskurzus., hogy lesz öncélú, kiüresedett, végső soron cinikus. (Persze Orbánnak nehezebb a helyzete, mert Gyurcsányt valószínűleg lecserélik valakire 2010 előtt, Orbán megmarad, és ha még egyszer kikap, ottmatadhat egy fej nélküli Fidesz, amelynek épp az ihlető vezérét fejezték le.)

A fájdalom értelme

Meg kell, hogy osszam friss olvasmányélményem - még mindig Bischof Ödipusz-rejtélyénél vagyok, amit kis leállásokkal olvasok -, mert nagyon érdekesre és szépre leltem. Legszívesebben idemásolnám azt a pár oldalt, de inkább megkegyelmezek (mindenkinek), és megpróbálom összefoglalni az olvasottakat.

Szóval arról van szó, hogy az imprinting és a pozitív visszacsatolás rendszere hogyan alakul, alakulhat ki. Állítólag kevés ilyen vizsgálat van, de az is elég érdekes. Szóval, a természetben (pl génátörökítési szempontból, tehát evolúciósan) fontos, hogy a rokoni kapcsolatok közül a legfontosabbat, az anya-gyerek viszony össze legyen kötve az intimitással. Ezt egy olyan pozitív visszacsatoláson alapuló rendszer alakítja, ki, amely nagyon gyorsan hat és nagyon egyértelmű, tehát a születés után rögtön kialakul - ez az imprinting, amint azt mindenki jól tudja, Konrad Lorenz után totyognak kacsa gyermekei.
Peter Klopfer kísérletezett kecskékkel, hogy az anya szemszögéből is megvizsgálja ezt a dolgot. A kecskeanya (?) a szülés után egy órán keresztül képes arra, hogy az újszülött borjjal - illetve amit annak hisz (az amúgy jó szaglása nem működik (!)) - anyaként kezdjen el viselkedni, vagyis beinduljon az intim és óvó-tápláló viszonya: ergo bevésődjön neki, hogy ki az ő utódja. Egy óra múlva visszatehetik neki az igazi borjat, rá sem hederít. Viszont öt perc törődés után beindul a program, és megy, amíg szükséges - még ha öt perc után el is veszik tőle a borjat.
A császármetszéssel született borjak anyjánál nincs ilyen késztetés, csak akkor, ha, figyelem, közben a vaginájaban a tágulást szimulálják.
Klopfer szerint az oxitocin felelős az összefüggésekért, ami a "fájdalomhormon", segít összehúzni a méhet, kitolni a gyereket és a tejtermelés megindításában is van szerepe.
Vagyis a természet egyszerű és nagyszerű működését láthatjuk itt: a szülés fájdalmak értelme , haszna az egyedi anya-gyermek kötődés kialakításánál van, nagyon elementáris, nagyon szép dolog ez (persze nem tudom, hogy pontosan így van-e), és nyilván a mai painkiller kor egyik szokásai is eszünkbe jut - persze az embert nyilván több pszichés és tanult hatás éri a kecskénél, de a nagy fájdalomcsillapítási lázban erre érdemes emlékezni.

tényleg, van olyan, hogy lázcsillapítási lázban égek?

Nagykor, kiskor, vaskor, máskor

Tegnap volt október 23., akartam volna életem első videobeágyazását megejteni, egy rosszacska dalról lett volna szó, én szerettem 89-ből, aztán hallottam a Fidesz-nagygyűlésen is bevetették, ez az:

Aztán eszembe jutott, hogy a Váncsa oly sokára megint egy normális publicisztikát rakott le az asztalra népszavazásilag, ezt az okos Váncsát lehet szeretni, a pukkancs-vicceskedőt kevésbé. Mint ahogy Bede kartárs is megéri a pénzét, odakanyarintott megint egy cikornyát á la bús országkesergés, majd a végén hirtelen kitör belőle a józan objektivátor: "Ne szégyelljük magunkat, amiért ez az ország ilyen lett felnőttkorára. Nyilván mindenki felelős legalább egy kicsit, áfás számlát például majdnem mindenki kért az utóbbi 18 évben, és az áfás számla létezése és népszerűsége gyönyörű szimbóluma mindennek, ami ebben az országban nem stimmel. Most viszont már békéljünk meg azzal, hogy ez ilyen lett, különben jövőre és minden rákövetkező évben is ordibálás lesz a karácsonyfa alatt (meg persze október 23-án). Jó, nem lett Dánia, de aki ügyes, okos és bátor, bőven megtalálhatja a személyes boldogulásának módját, és ha neki jó, attól egy kicsit mindenkinek jobb lesz. Mert édes fiam, a nagykorúsággal nem csak jogok járnak, hanem számtalan kötelezettség is." Kulcsszavak kipirosozva, felnőttség, elfogadás, szembenézés, igaz, az előtte elhangzó sirámok kórusában mindez kicsit furán hat. Valamint Bedének a felelősség csak visszafelé érvényes, előrefelé nem. Ezért aztán Bede szerint nem érdemes abban reménykedni, hogy itt valaha jobb lesz: "Egészen rémisztő, ahogy a magyarok többsége őszintén azt hiszi, egy országot csak úgy a feje tetejére lehet állítani, elvinni a szerelőhöz, kifizetni a javítás árát, aztán örülni, hogy jobb, mint újkorában. Hogy egyszer majd lesz vécépapír a kórházakban, tiszta lesz a troli, és mindenki adót fog fizetni." Tetszik érteni, a normalizálódás azt jelenti, hogy jobb, mint újkorában. Bede itt nyilván a Gyurcsány-féle messianizmust (is) üti, ugyanakkor az egész cikkből süt a komplexus, az a mentalitás, ami akkor is tetten érhető, amikor valami kemény és sokkoló dologra azt mondjuk, hogy ez az élet. Hogy az élet ab ovo szar, és az a keménycsávó, aki ezt hirdeti, illetve aki nem így gondolja, fellegjáró idealista. És Bede ehhez megtalálta a nagykorúság, felnőttség, szembenézés szavakat. Gratula.

Amúgy rohadtul unalmas már ez a nagyüzemi magyarországozás, ez a kéjenc nemzetkarakterkedés, ez a Harsányi Levenete-féle országítélet, kiszavazóshow.

Ugynakkor egyesek szerint az értelmiségnek (meg a médiának) semmilyen felelőssége nincs, erről a Mille Colline rádió jut eszembe, meg Alfred Rosenberg.

Samantha Fox

Legszívesebben most persze Körmendi Jánosról írnék (aki látta, szerencsés, aki nem sajnálhatja), meg feltenném a kérdést, hogy a magyar technokultúra miért nem használ dorombot,

azonban

van itt ez a kis hír ügynökügyben, mármint hogy Kenediék ne nézzenek bele a dossziékba, személyes adat, különben is szadesz-közeliek és a többi. Külön öröm, hogy az általam is szeretve tisztelt Simicskó István csattog az ügyben, konkrétan megint adalékot adva a magyar politikai élet parasztvakító élének: a Kenedi János, Varga László, Ungváry Krisztián, Sipos Levente, Ripp Zoltán, Palasik Mária, Reisz T. Csaba által alkotott csapatot érdemes leszadeszozni, azáltal a jobbos népek zsigerből zárnak össze, a szósöliszt társaság meg alapból nem óhajt semmi tisztánlátást, oké, megértem őket, de hol van az igazságot szomjazó magyar nép? Úgy látszik, ilyen szempontból a keményebb diktatúra szerencsésebb választás volt, a szomorúbb barakkokban már nagyjából ismerik a múltat - nem hülyítik magukat a jelen nemzetbiztonsági kockázataival (pl. a prefasiszta, elmaradott, nacionalista-benesista Szlovákiában: "a törvény filozófiája az volt, hogy a múlt rendszer minden titkát fel kell fedni, e nélkül ugyanis lehetetlen teljes képet kapnunk a kommunista rendszer represszív tevékenységéről. Ez alaptétele a rendszerváltásnak: képesek vagyunk-e különbséget tenni a jó és a rossz között. Magunkat csapjuk be, ha a kép szelektív. Ezen a szemléleten alapul a levéltár kutatói szabályzata, amely szerint minden 18. életévét betöltött személy szabadon kutathat a levéltár gyűjteményében, 638 levéltári fondjában.") Persze sejteni nálunk is sok minent lehet, beszoptuk a III/III-azást (jut eszembe Király Levente remeklése: Samantha Fox - Beszoptuk ezt a/ nagycsöcsű kurvát),
rötyögtünk-hüledeztünk az ügynökökön Tartól Esterházyn át Szabóig, hablatyoltunk katarzisról, közben, idézzük Kenedit, "Ha végiggondolom, mi történt az elmúlt 17 évben, politikai döntés volt, hogy négy informátori kategória (informátor, ügynök, tmb., tmt.) úgy került vadászati tilalom alá az 'ügynöktörvény' minden hatályos változatában, hogy a III. Főcsoportfőnökség négy utódszerve is különleges védelmet élvezett.", azaz folyt a ködösítés, a III-as szervek egésze helyett a média (és az istenadta) az ügynökökre, már elnézést, de élvezett, és most is az szolgálatok felől gyün a hátszél, a Országgyűlés Nemzetbiztonsági Bizottsága és az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ÁBTL) pampog, előbbi elnöke a szimpatikus nemzetőr Simicskó, és már Péterfalvi, az ombuc is diszponálta magát. Ismét idézek a szlovákiai levéltárossal készült interjúból:

- Ki vagy mi védi ilyenkor az egykori megfigyeltek, a valamikori célszemélyek személyiségi jogait?
- A személyes - köztük érzékeny - adatok védelmét ebben az esetben a kutató nyilatkozata jelenti, amelyben vállalja, hogy az illető személyiségi jogainak sérelme esetén a felelősség az övé, tehát a jogkövetkezmények őt terhelik, nem az intézetet.
- Tehát ha nyilvánosságra hoz valamilyen érzékeny adatot...
- ...akkor az összes jogkövetkezmény őt terheli.

Ilyen egyszerű a dolog. Politikai akarat - pontosabban apolitikai akarat - kérdése az egész.

Mindenkinek szép október 23-át kívánok.

két Fradi-hír: egy sima, egy fordított

A sima egy egyszerű baki: "Az utolsó percek aztán egyértelműen Sájevics Andrásról szóltak, kétszer is kettős emberhátrányban kellett bizonyítani(a - a nemlétező szerk.), s ezt meg is tette, egészen a 61. perc elejéig. Akkor valahogy átjutott rajta a korong, de szerencsére a meccs a 60. perc lejártával véget ér."
Akkor most mikor van vége a meccsnek, és mikor kaptuk a gólt?

A fordított egy remeklés a focicsapat és az vezetőség tájáról: "A korábban már bevált gyakorlatnak megfelelően az FSZSZ (Ferencvárosi Szurkolók Szövetsége) vállalja, hogy az idegenbeli mérkőzéseken önszerveződve biztosítja a fegyelmet, így az FTC nem is küld biztonságiakat ezekre az alkalmakra." - gondolom, akkor nemsokára a Kossuth téri különítmény is maga fogja biztosítani a saját felvonulásait, egyáltalán, minek ez a nagy militáns izé a rendőrséggel, ja komoly szervezet becsszóra megígér, és az úgy is lesz. Gratula, most biztos sikerül eladni a klubot.

Public István, az istenkirály

Tóta W. Árpád, a vérbeli demokrata, aki amúgy szíve szerint bevezetné az értelmi cenzust a választásokon, s amúgy rendkívül imád leegyszerűsíteni, most önmagával szemben volt képes állást foglalni. A megmondók nép(i)es táborának tagja ő, ez ma a menő, akinek nincs egy kétmondatos, jól csattanó vleménye bármiről, azt elsöpri a publicistaharag, az nyilván béna és gáz. Esterházy érinti ezt a Sánta-születésnapra készült írásában: "Primitív és hazug ez a mostani igen-nem.", igaz, ő politikai értelemben érti. Bár nyilván nem csak.
Márpedig Tóta Havas Szófia véleményéről beszél, s így szól: "Miért akarnánk egy szóval leírni 1956-ot? Hogy ne kelljen megérteni Wittner Máriát vagy Havas Szófiát? Hogy ne kelljen megérteni mindkettőjüket egyszerre? Egyszerűbb beállni a zászló alá, és ordítani kottából? Egyszerűbb. De normális országban nem így intézik az ilyesmit."
Tökéletesen igaza van.
(Persze maga is lehetne kissé körültekintőbb. Nagyapjáról szólva azt mondja: "No, a tisztelt forradalmárok, feltörvén a pártházat, végiglátogatták az ott talált címlistát. Volt nekik géppisztolyuk meg rossz arcuk, és mondták nagyapának, hogy öltözzön, visszük. Újszülött gyerek ide vagy oda, ők viszik. Azt nem mondták, hova, de nyilván nem vitaestre." Nem tudom, hol éltek ők, de az ténykérdés, hogy a forradalmárok sokszor elvittek kihallgatni belügyeseket, fontosabb pozícióban lévő vezetőket, akiket aztán vagy őrizetbe vettek, vagy hazaengedtek. Nyilván voltak atrocitások is, de sokan nagyon ügyeltek arra, hogy ne essék bántódásuk a letartoztattottaknak, az egyik legmegrendítőbb ilyen történet Márton Erzsébeté, aki a Széna tériek között ügyelt arra, hogy ne éljenek vissza egyesek az erőfölényükkel, s magát Marosánt vitte be kihallgatásra. A forradalom után a megtorlás kicsinyességében és kegyetlenségében példa értékű, a történet itt olvasható, de érdemes megnézni Lugossy István filmjét, a Széna tér '56-ot.)

Az persze, hogy maga Tóta amúgy általában nem törekszik a megértésre, régóta faktum, elég visszaemlékeznünk nagyszerű, Berecz János-i szintű Nagy Imre-cikkére.
Mit is jelent mindez? Ifjú publicistáink rendre háborúként élik meg munkájuk, nekik itt és most le kell nyomni a többieket, jólmegaszondani, elvégre akinek nincs svungos, kőkemény értékítélete, azt elnyomják a nagyok. Sajtónk egy jelentős része komplexusoktól szenved, a megértés és az empátia szitokszó számukra. Miért is várjuk tehát el, hogy népünk szofisztikált és szubtilis véleményeket artikuláljon, amikor a sajtó sem nagyon akaródzik ez irányba menni.
Véletlen volna, hogy az utóbbi évek legokosabb és megfontolandóbb publicisztikáit írók írták, köztük pl. az amúgy irodalmárként általam nem nagyon kedvelt Kukorelly Endre (egy példa)?

supplementum hung. hist. indiv.

A tegnapi elitezéshez hozzátenném-kiegészíteném-továbbgondolnám: és ha mindenki az elitet szidja ma - ahogy ez ma van, bármelyik újság, bármelyik nyugdíjas, bármelyik kocsma - ne feledje Nádas Péter szavait: "Olyan demokrácia nem nagyon elképzelhető, amely a másik ember hibáján bukna meg, s ne az enyémen. " és "A politika erkölcsösségének a hatalmi legitimáció csupán az előfeltétele, de az én személyes felelősségem a biztosítéka." (Szegény, Szegény Sascha Andersonunk) Egyszóval, ha történelmi léptékkel tekintünk a mára, azt fogják mondani a majdani jövőben: Ezek hagyták, hogy ilyenek vezessék őket. Micsoda népség. És nagyon igazuk lesz. A mi hibánk. Az én hibám.

Tréfával elit

Amit most akartam írni kezdetnek, azt Letterforce már megírta kettő nappal ezelőtt, Orbán Ottó aktuális verse a Fidesz-éra alatt született, de mára az egész elitre érvényes (sőt), úgyhogy csak idézek, az egész megtalálható a fenit link alatt: "rendőrállamban nőttek föl/szabadságnak azt gondolták hogy mától fogva a rendőr nekik tiszteleg/a népről meg azt hogy vasreszelék/melyet egy mágnesvassal állíthatnak át a megkövetelt irányba". (Ekkortájt, 1999 körül az idősebb költőgeneráció volt elemében, a 80 és 90 közt lévő Határ Győző írta a legfiatalabb turbadúrverseket verseket, Orbán, Petri Rába meg tündökölt, a fiatalok jobbára félénkek és rémültek voltak, hiányzott tudniillik alluk valami szilárd meggyőződés, az a hagyomány, ami az nagy öregenek alap és adott volt.) Szóval ma, a Szilvásy-ügy, a BKV-ügy (jól jellemzi őket Seres a kitűnő című publijában) és a hatalom számos egyéb ügye jelzi, hogy mifelénk a hatalom még mindig/mindig is édes volt, édesebb, mint a dugás, következmény nélküliséget és privilégiumokat jelentett, golyószóróval lehetett vaddisznóra lőni, részegen festményekre lövöldözni stb. és persze elmismásolni, eltusolni, elkenni, megoldani. Nagyobb baj, hogy a nép, az istenadta sem ébredt fel Csipkerózsika álmából mentálisan, erről még anno a őszödi beszéd kapcsán Kukorelly Endre költő írt nagyszerűt. Vagyis a nép még mindig elfogadja az elit jogát a pöfre és a feszre, csak néha él a jus murmurandival. Amíg a demonstrálók, a tiltakozók közlekedési leginkább kellemetlenségnek számítanak, nem lesz változás. A hatalomak éreznie kell, hogy mit tehet meg - ugyanakkor nem elég, ha Satu Ferdinándék dübörögnek a Kossuth téren. Az egész rendszernek működnie kell: sajtó kell, amely leleplez, ügyészség kell, amely vádat emel (még több Kecskemétet az országba!), tömeg kell, amely felháborodik. S bár sok igazsága van Grunbergnek (Nino, a kebabos szerint az emberek manapság nem engedhetik meg maguknak, hogy véleményük legyen), egy kicsit kell adózni a luxusnak, és véleményt kell formálni, illetőleg tüntetéssel-szavazattal szankcionálni kell. Aki sír, ezt is vegye figyelembe.

Lekaki

Biony, mink is, mások is nyomatjuk a barnát magunkra, először azzal, hogy nem fizetünk adót, ami persze nem újdonság, de azért kicsit megdöbben az ember a mérték láttán, "Az adózók alsó 80 százaléka a személyi jövedelemadók mindössze 20 százalékát fizeti" vagy "Az önfoglalkoztatottak összes adója Magyarországon a GDP 0,8 százalékát teszi ki, szemben az EU-átlag 3,5 százalékával és az újonnan csatlakozott országok 18 százalékos átlagával." "Az alacsony keresetűek aránya (vagyis az átlagbér 60 százaléka alatt keresők) az adóbevallások szerint 2005-ben 60 százalék, míg a véletlenszerű statisztikai mintavételen alapuló, egységes európai módszertannal készült kereseti felmérés szerint 2002-ben csak 32 százalék volt" - kapjunk bele bárhol is, kiderül, hogy ez az ország úgy maradt: addig-addig keseregtünk rajta, hogy milyen posvány egy hely, míg tényleg mindenki húzza kifelé belőle mindenét, amije csak van. Igazi atomizálódó kéró.

De nem baj, mert más ügyekben meg kiderül az igazság: az olajos ügyek aktái felszabadultak, és kísértetiesen emlékeztetnek a III/III-as megnyitott aktákra: a találomra felütott doksik annyi releváns infót tartalmaznak az ügyről, amennyi egy középhaladó magyar nyelvtankönyv munkafüzetébe szorult. Így az index.hu bátran megírhatta:

Pintér Sándor ........................ az olajügyben

Gondoltuk volna?


Sokkal érdekesebb ennél a biológia (folytatom az előző posztokban már megénekelt incesztus-könyvet): milyen érdekes, hogy a beltenyészet egy idő után "megoldja" a genetikai negatívumokat, és pár generáció után az egyedek a szokásos genetikai diverzitásúakkal egyforma vitalitásúvá és képességűekké teszi - persze ennek a természetes szelekció az oka.

Persze kérdés, hogy egy guánó alapú társadalomban hogy működik a biológia.

Arnon Grunberg, a holland Mikszáth

Ma termékeny nap van, mert egy másik könyvről is tervezek írni, ezt nemrég fejeztem be. Arnon Grunberg: A zsidó messiás című kétköteteséről van szó (az Ulpius-ház részéről felesleges volt kettőbe szedni, így az ocsmány, ám kétségívül figyelemfelkeltő borítót is kétszer lehet megtekinteni).
A remény hal meg utoljára a könyv alcíme, ezek szerint ő lenne az egyetlen, aki/ami a könyv utolsó oldala után életben marad? Nem, inkább ő lesz az utolsó halott, hisz egy elég jelentős apokalipszisbe fordul a dolog, nem szeretnék semminek sem az elébe vágni, de az az érzésem, hogy Grunbergnek a remény már régóta egy szederjes, oszló, bűzölgő dög.

Párdon ezért naturalisztikus szóvirágért, de valahogy fel kell készíteni az olvasót arra a kegyetlenségfolyamra, amely ennek a kedélyes könyvnek az oldalain végigcsorog. Pedig az egész nem is indul olyan vésztjóslóan.
Csak abszurdan: Xavier Radek 16 éves fiú Bázelben él, nagyapja SS-katona volt, ezért ő zsidó akar lenni, hogy megvigasztalja a zsidókat. Mert a zsidókat vigasztalni kell, még ha ők ezt nem is tudják.
Mivel Grunberg előszeretettel "mond meg" egyetlen kijelentő mondattal, mindenféle magyarázat nélkül (pontosabban egy pármondatos eszmefuttatás végére fut ki az az egy mondat, azonban az eszmék eme futása inkább minősül ámokfutásnak, mintsem igazi magyarázatnak), kénytelenek vagyunk mi olvasók elgondolkodni az efféle kinyilatkoztatások hátteréről. Már ha van nekik olyan.
Mert Grunberg nem nagyon optimista e téren. Ha valakinek van bármilyen ötlete-eszméje-gondolata is, az vagy nagyon szegényes, vagy sima reakció a brutális fizikai erőszakra, elnyomásra, avagy valamilyen szexuális elnyomás-elfojtás áll a háttérben.
Xavier családjában is a múlt elnyomása az egyik tényező, de ez mindenféle szexuális motivációkkal, tabukkal keveredik. Az SS-nagypapa elhallgatása, Hitler Tudodki-nek nevezése még simán lehetne egy társadalomkritikai attitűd jele Grunberg részéről. Azonban Xavier anyja, apja, illetve a pótpapa (és hát maga Xavier is) már különböző szexuális zavaroktól szenved, ami kitágítja a könyv értelmezési horizontját.

A fiú tehát zsidó akar lenni, ezért először cionistákkal úszik a Rajnán (Grunbergnek igencsak jóféle keserű humora van, de ez biztos szülői örökség: holokauszt-túlélő anyja azt mondta róla, "Auschwitz rossz volt, de te rosszabb vagy!"), majd megismerkedik egy rabbival, annak családjával, végül körülmetélteti magát a félvak Schwartz bácsival annak lakásán (eközben mintha ráébredne addig lappangó homoszexualitására is, de erre még visszatérünk), aminek következtében majdnem sikerül kasztráltatnia magát. Ezeket az oldalakat nemcsak a gyengébb, hanem az erősebb idegzetű olvasók sem fogják nagyon szeretni - Grunberg töménytelen mennyiségű brutalitással festi le nemcsak a testi szenvedést, de a lelki nyomort is, utóbbit főleg Xavier és anyja relációjában. Utóbbi egy szeretni képtelen lény, aki azonban a megaláztatások hatására (is) vált ilyenné, a világirodalom egyik legkevésbé rokonszenves anyafigurája. Grunberg alakjai tehát primitívek, érzelmileg szinte nem léteznek (pontosabban csak tárgyakra tudják kivetíteni az önszeretetüket), reakcióik elemiek, kegyetlenek, undorítóak és kiszolgáltatottak egyszerre. Ebből azért már érezni, hogy nem a bázeli középosztály balos kritikájával állunk szemben, hanem egy jóval általánosabb antropológiai szkepszissel.

De térjünk vissza példaként is Xavier homoszexualitására. Amikor Schwartz bácsinál Avroméle, a rabbi fia elkezdi előbb simogatni, majd orálisan is "vizsgálgatni" a fiú - a beavatkozásra váró - péniszét, több mindenre is gondolhatunk. Először arra, hogy pusztán kíváncsiságból teszi mindezt (Xavier pedig ugyanezért hagyja), mivel két, hangsúlyosan nem érző lényről van szó (ezt ők maguk is többször kijelentik egymásnak, amiben persze irónia is van, hisz valamiféleképpen egymás szerelmesei lesznek), az egészben pusztán fizikai-biológiai ösztönök működnek (ne felejtsük el, két tinédzserről van szó). De az is lehet, hogy tényleg felfedezik a saját nemi identitásukat, még ha Xavier-nek közben van is egy barátnője, az indiai falvakat örökbe fogadó Bettina, de őt inkább csak a szülői elvárás miatt teszi magáévá. Grunberg elbeszélője nem magyarázza túl a dolgokat, mindkét elképzelés érvényes. A történet egyéb szálaiból azonban inkább az tűnik ki, hogy azért lesznek később egy pár, mert Xavier-t lehengerli egy érzés: nem akarja elveszíteni Avromélét. Ez a tőle szinte független és kontrollálhatatlan bírvágy lenne az, amit mi szerelem hívunk? Grunberg ezen a ponton nem mindig következetes.
Néha úgy tűnik, hogy az európai kultúra összes értékét biológiai és fizikai reakciókra kívánja visszavezetni, s ez a kiábrándultság magát a mi nyugati kultúránkat is csak egy rossz szájízzel elővezetett, kegyetlen történetté teszi. Időnként azonban Grunberg kiszállítja az elbeszélői pozíciót a szereplőkkel megegyező szintről (utóbbiban hasonlít Mikszáthra, akinél az elbeszélő szintén egy szinten van a szereplőkkel), gúnyos, epés, elgondolkodtató megjegyzéseket tesz bizonyos szereplőkre - ami nem klappol az antropológiai pozícióval, ehhez ugyanis bizonyos független erkölcsi magaslatok kellenek. (Ráadásul aztán úgy tűnik, hogy ez az antropológiai látlelet, ítélet kultúrafüggetlenül mindenkire igaz. ) Később, az amszterdami gyilkolós jelenetben az elbeszélő pedig Xavier belső hangjává válik, vagyis az elbeszélői pozíció indokolatlanul ugrál.

Mindezt tehát talán hívhatjuk nietzscheiánus világképnek is, mindenesetre Grunberg esztétikailag ugyanúgy nem tud koherens lenni, mint eszmeileg. Remek jelenetek után ellaposodik, vagy összecsapottá válik, ráadásul a könyv második kötete egyre kapkodóbbá válik, s ez a nagyon elkeserítő embertani atlasz politikai-antiutopisztikus posványba fullad. Kiemelendő mindenesetre a borzalmas körülmetélési jelenet, és pontossága, humora miatt a szaunás is.
Ebben Xavier, az anyja és az apja próbálnak beszélni a nagyapáról és a múltról egy szaunában. Az egész úgy kínos és kínlódásos, ahogy van, ráadásul az egész felidézi a koncentrációs táborok világát, az emberi méltóság és a család fogalma olvad el, válik gőzzé, eliminálódik, miközben a homokórában lepergő rózsaszín homok felidézi a lágerekben a melegek megkülönböztstésére szolgáló háromszög színét.

Az ember tehát szánalmas kis lény. Kérdés, hogy Grunberg mit akar ezzel a tudással. A fájdalmak megjelenítésével fel akarja kelteni a szánalom érzését az olvasóban? Egyszerűen kivetíti a saját szenvedéseit, frusztrációit a világra? Betegesen kéjeleg a szenvedésben (a könyvesblog szerint igen)? Hőseinek nincs karaktere, mert az embernek nem lehet olyan? Le akar számolni minden álságossággal?Remél-e bármit az igazság feltárásától Arnon Grunberg? Vagy csak szereti kinevetni a fajtársakat? Ő ezt mondja (többek közt): "Az, hogy a pesszimizmusom ellenére megírok egy könyvet, dolgozom vele, összességében adhat reményt. Mert azzal, hogy az ember leül, dolgozik a könyvön, máris értelmet adott a dolognak. Az, hogy megírom, mások elolvassák és megértik, amit mondani szeretnék: már önmagában is mi más lenne, ha nem remény...?"

Kulturwissenschaftlische Zeitschriftenizé

Ez most elég hevenyészett lesz, mivel csak mostanság kezdtem el gondolkozni ezen, szóval kultúra kérdései. Manapság elég sokszor mondjuk, hogy egy kultúra nem lehet rosszabb vagy jobb, nem javulhat-romolhat, legfeljebb más lesz. Hiszen minden generáció az ő idejét látja jobbnak, a későbbieket pedig hanyatlásnak fogja fel. De tényleg elképzelhetetlen, hogy egy kultúra összetöpped, beomlik, hanyatlik? A görög sötét korral kapcsolatban jutott eszembe mindez, amikor egy barátom elmondta, hogy váltották egymást a különböző periódusok a görög korban, és hogy a mükénéi kultúra aranykora után jött egy hiátus, amikor - vélhetően egyes népek inváziója miatt - a mükénéi görögség (ha lehet ezt a szót használni) elvesztette pozícióit, erejét, gazdagságát, megszűnt-stagnált a kereskedelem, eltűnt az írásbeliség (!). 400 éves fekete lyuk volt ez, ami után ismét emelkedés és virágkor következett, éd, smi még érdekesebb, megmaradt a kontinuitás a régi mükénéi kultúrával, a "családok elkezdték rekonstruálni a múltjukat, hogy vérvonalukat visszavezessék a trójai háború hőseihez" (wikipédia). Szerintem nagyon érdekes jelenség, hogy egy kultúra visszafejlődik, majdnem elhal, majd újra - alkalmazkodva a körülményekhez - feltámad.

Még egy kultúrás dolog, Norbert Bischof: Az Ödipusz-rejtély című könyvét kezdtem olvasni az incesztus-tilalomról, és rengeteg antropológiai példát hoz fel. Fura látni, ahogy egy kultúra szokásai lelepleződnek, ha egymás mellé rakunk pár ilyet. Például a házassági preferenciák kérdésében: rengetegféle parancs-elvárás szabályozza a házasságkötést, van olyan törzs (Ausztrália, kurnaik), ahol nem is lehet betartani a szabályokat, azért minden egyes pár esetében a fiú megszökteti a lányt, egy ideig bujkálnak, visszatérnek - egy idő elteltével, az első gyerek születése után már nem áll rájuk a halálos ítélet, de ha a szökés közben érik el őket, meghalnak -, ekkor megverik őket, majd ők is ugyanezt teszik a következő generációkkal.
Az ókori Irán területén az i. sz. I. században tömegesen terjedt el az incesztus (ilyen szinte soha nem volt), de a fennmaradt iratok azt mutatják, hogy az embereket igencsak kellett terelgetni effelé az opció felé, az akkori fogalmak szerint értett propaganda nagyon erős volt (az anya-fiú házasság a legtökéletesebb ilyen kapocs), illetve halálbüntetés fenyegette azt, aki meghiúsított egy ilyet (itt egy újabb filmtéma a pszichopata Mel Gibsonnak). Az is érdekes, hogy számos kultúra nagyobb bűnnek tekinti a más törzsbelivel kötött házasságot, mint a szodómiát.
Egyszóval a kultúrák sokféleségét látva valóban elfogja az embert egy relativisztikus érzés, vagyis a kultúrák erkölcsi összemérhetetlensége és a saját kultúránk törvényei, a szokások is kevésbé tűnnek kizárólagosnak - ez persze evidencia.
Egyelőre végkövetkeztetés nincs, folyt. köv.

Őszöd, állam, Kecskemét

Igen, ez lesz a sorrend, eszembe jutott valami tegnap, amikor olvastam a beszéd évfordulójára megjelent írásokat (konkrétan erre és erre gondolok, ja, és ez is megvolt), megint fejbevert a kollektív hülyeség bunkója, amely épp a tévéostromkor erősödött meg. Akkor, a lángol autók és égő épület képeit látván ("Te jó ég, megint mi történt a Gáza-övezetben?") az a kollektív agyalágyulás rendült meg, amelyre Gyurcsány maga is utalt mentegetőzései közepette. Persze nyilván nem mondott igazat, folytatta ő is azt a pszeudopolitizálást, azt a közéletpótlékot, amit sikerült kidolgoznunk a rendszerváltás után, hogy a valósággal való szembenézést sikerüljön elkerülni. Nos, ez az oltalmazó rend szakadt szét a maga brutalitásával, a csőcselék ereje a maga nyerseségével egy új, autonóm erőt jelentett (nem politikailag, fizikailag). Politikusaink ezt érezték is, az első nyilatkozatok még félénkek voltak - egy kicsit beijedtek ők, hogy most valami következmény következhet. Aztán a dolgok visszazökkentek az addigi kerékvágásba. Az indexes körbekérdezés a beszédről ezért vicces, szépen megtestesíti a ballib média kollektív agymenését.
A publicisztikákból: "Az őszödi beszéd evangélium volt, örömhír. Arról szólt megnyugtató, bölcs szavakkal, hogy Gyurcsány nem hülye, csak hazudott." (TWÁ) "A széles utcai tömegeket nem érdekelte, hány százmilliárdot nem tudtak a hiányból, nem fogták az őszödi beszéd szélesebb kontextusát, hogy ti. egy kétségbeesett, az országot gyökeresen megreformálni szándékozó ember győzködi a törvényhozói többséget, ugyan szavazzon már bizalmat neki" (Seres). "A beszéd mindaddig alkalmat teremt arra, hogy Gyurcsányra rásüssék a hazug bélyeget, amíg vissza nem vonul a politikától." (Debreczeni) Általában mindenki azt mondja, hogy amit Gyurcsány elmondott, tudtuk jól, nincs benne semmi újdonság (by the way Orbán is ezt mondta).
Tessék?
Egy újságíró, egy véleményformáló nem mondhat ilyet. Ezzel ugyanis elismeri, hogy - ha addig nem követelte a miniszterelnök távozását folyamatosan - tudta, hogy akiket támogat, hazudnak. De ettől még hazudtak. Ettől még menniük kéne. Minden politikusnak, aki hazudik, akiről kiderül, hogy hazudik. Egyszóval így még súlyosabb a helyzet. Hisz elvileg egy médiamunkásnak egy értéke van, a hitelessége - Debreczeni is milyen hévvel támadta meg a beszervezéséről hazudó MN-cikket.

Megint egy olyan dologról van szó, amely itthon és külföldön mást jelent. És itt egy szót kell szólni az államról. A (neo)liberálisok rendre az állami tulajdon és részvétel csökkentéséről beszélnek. Adjunk el lehetőleg mindent, mert az állam nem jó gazda.
De melyik állam?
Hisz elvileg az állam a társadalom egyik végrehajtó szerve, azért alakult, hogy bizonyos problémákat a társadalmi összefogás erejével oldjon meg. (Az adózás is ezért nem erkölcstelen dolog.) A szolidarítás kérdésére a piac nem ad választ. Ma egyre csökken az állam szerepe, és ez összefüggésben áll azzal, hogy ez a fenti elv egyre kevésbé él a tudatunkban.
S főleg idehaza. Az állam egyre inkább fejőstehén, a korrupció terepe, kifizetőhely. Ezért jogos persze, hogy amennyire csak lehet, az állam ne birtokoljon szőlőket, reptereket, egy csomó dolgot, ami nem ezt a kollektív problémamegoldást szolgálja. Ugyanakkor iskolákat, kórházakat igen.
A mai magyar állapotokra tekintve kapásból én is a Mindent eladni! parancsát adnám ki hörögve. De azért az állam eszméjét nem hinném, hogy végleg ki kéne dobni.

Persze ahhoz, hogy az állam eszméje működhessen, az kell, amit mindig mindenki elmond: következmények, felnőtt ország. Ezért örültem a mai hírnek, ami a kecskeméti ügyészség bátorságát jelzi ismét - ne feledjük, hogy anno ők álltak neki a maffiapernek is. Most pedig őrizetbe vették Zuschlag Jánost, aki vélhetően simán lopott.
Következmények nélkül nincs demokrácia.

Pápisták on the road

Lent zajok vannak, valami színházasdi, könyvesbolt, játék, meg a Mikszáth tér felől is szűrődnek a jelek. Nyitott templomok vannak most, éjszaka, nyitva, meg katolikusok az utcán.
Nem tudom, mi lesz ebből, kinek mi, mennyi, ki fog fanyalogni, ki fog lelkendezni. Egyelőre úgy tűnik, hogy több száz éve először megint eszébe jutott valami a katolikusoknak - ki volt az ötletgazda? - talán itt kiderül, mindenesetre a magyarországi róm.kat. egyház, amelynek a II. vatikáni zsinat eszmeiségét sem sikerült maradéktalanul magáévá tennie, magáévá tett egy modern és igencsak aktuális ötletet, amiben semmi extra nincs.
Csak arról van szó, ugyebár, hogy aki keresztény, az éljen úgy, hogy ez látszódjék rajta, és lehetőleg nem a méteres keresztről a nyakában, meg a mai magyar keresztények jelentős részén csüngő többi, általában politikai szimbólumairól. Hanem a viselkedésükről.
Apropó politika, nyilván nem véletlen, hogy a katolikusok a jobboldalhoz csapódtak a rendszerváltás után (s ennek nemcsak történelmi okai vannak). A kereszténységgel alapvetően, az egyén szintjén nyilván többféle politikai állásfoglalás (a hatalom már más tészta) is összepasszintható - hol vannak ma a baloldali és liberális keresztények? - , de hogy visszatáncoljak az eredti gondolathoz, a (magyar) történelem szelektív és hazug olvasata is segítette az említett politikai irály és a rómkategyh. platformjának közösülését. Ez a történelemszemlélet egy paternalista, az egyént gyengének és irányítandónak feltételező szemlélet. Holott már rég az egyéni döntések és választások fontosságát kéne hangsúlyozni, azt, hogy kereszténynek lenni döntés, méghozzá gyakran naponta, óránként, cselekedetről cselekedetre. Nem pedig egy államtól, egy intézményrendszertől erőltetve. (Az örökölt-nevelt hagyományok egy más szintet jelentenek, de most nem fogok a szabadságról értekezni.) Katolikusnak lenni tehát tényleg kimenni az utcára és lépni (nem gigászi kereszteket állítgatni by the way). Remélem, a városmissziót az Úr áldása kíséri.

Alulról építkező, népi kezdeményezés

Van egy ötletem: mindenki tudja, hogy a fővárosi közlekedés mennyire megdrágult. Egy buszjegy 230 Ft, egy óra hosszat érvényes. Ámde. Aki lyukaszt, a legritkább esetben használja ki ezt az időtartamot. Javaslatom a következő: a lyukasztó leszálláskor vagy kínálja fel a még érvényes jegyét egy utastársának, vagy helyezze el a lyukasztógép két felének illesztésébe, ott ugyanis egy jegynyi hely van. Ezzel nő a társadalmi kommunikáció és szolidaritás érzése is. Az ötlet persze illegális, mivel egy jegyet csak egy útra lehet felhasználni, gondolom, átruházni sem szabad. Így a jogkövetés és a piacgazdaság elvei kárt szenvednek el. Önmagunknak okozunk kárt: a BKV-nak nő a vesztesége, ezért a fenntartó főváros hitelek felvételére kényszerül, azokat pedig a mi adónkból fizetjük vissza - egyre rosszabb kondíciók mellett. A kérdés az, hogy hajlandóak vagyunk-e áldozni némi pénzt a társadalmi kommunikáció oltárán. (Amennyiben nem, de mégis szeretnénk javítani az interperszonális szituációk minőségén, elkezdhetünk beszélgetni spontán módon az utastársainkkal, noch dazu figyelhetünk egymásra, de ez most csak elvi jelentőségű lehetőség.)
Aztán jöhet a Nemzeti Vágta és a Magyar Bikafuttatás a körúton, vagy valami hasonló.

A Federer-féle bizonyosság

Lehet, hogy a postcím egy kicsit fellengzős lett, mindenesetre tenisz megint, és tényleg nem lehet máshogy nevezni: van egy játékos, arcán ott trónol a befelé fordulás és a korlátoltság egy furcsa hibride. Nagyon szelíden játszik, nem akarja felfalni az ellenfelét, nincs edzője, mindent magában őröl meg. Mindent tud, nekiáll egy meccsnek, aztán megnyeri. Mindig, mindig kiszakad belőle valami a tornagyőzelemkor, utána némileg idiótán vigyorogva, talán zavarban áll, nyilatkozik. Még jobban vigyorog, amikor megmondják neki az arcába, hogy ő a legjobb. Hát igen, most erre mit mondjon?
Megverni úgy lehet, ha valaki lebirkózza-leizmozza-leizzadja, de az sem elég. El kell hinni, hogy ha eleget ütögetek egy labdával egy sziklafalat, előbb-utóbb leomlik. Illetve valószínűleg úgy lehet legyőzni, hogyha ő, a játékos azt gondolja, hogy legyőzhetik. Elbizonytalanodik, mert az eszébe jut, hogy legyőzhetik. Ekkor elkezd rosszabbul játszani, túl szélesre üt, túl hosszúra, túlbiztosít.
Ha ez nincs, eljátszogat kifejezéstelen arcával, mintha máshol járna, holnap vajon mit eszünk, jaj, nincs tej otthon, kéne venni, negyven semmi.
Egyszer talán eszébe jut, hogy jaj, hát most már majd lassan abbahagyom a játékot, meguntam. Akkor majd jönnek a többiek.

Zuhanó

Kicsit muszáj írni az új magyar akciófilmről, a Zuhanórepülésről. A cselekmény végre jól össze van rakva, látszik, hogy tököltek kicsit a forgatókönyvvel, ez szokott a legjobban fájni a magyar filmek megnézésekor. (Bár én el tudnék fogadni egy fokkal több romantikát: miért van az, hogy a szerelmet egy alvilági drogfilm esetében csak a szex van hivatva megjeleníteni?) Hibák azér tvannak: az apa szerepében Lukáts Andoron lötyög a szerep, az ő karaktere egy bővített Családi kör-családvédelmi szoc.dialógusnál többet is kaphatott volna. A párbeszédek rendben vannak, a címben foglalt gondolat és az abból szőtt motívumrendszer már kicsinyét erőltetett, a repülés, az élet értelme stb., afféle garbage-filozófia, még a végső nagyjelenetben is visszatér, erőltetetten, ráadásul érthetetlenül, mert Nagy Zs. szája véres. Kár, hogy az operatőr Vecsernyés János nem tudott kitalálni valamit képileg, mert így olyan, mintha tévét néznénk (a Fókusz-effekteket köszönjük szépen), ráadásul sok akciójelenet is bénán van megcsinálva. Plusz még mindig sokszor túl bugyuta a képi gondolkodás: X mond valamit, majd látjuk az ő szemszögéből, kameraszubjektívben a dolgot, ennél sokkal kevésbé evidens váltásokat is tud kezelni mindenki.
De mindezek dacára a Zuhanórepülés működik, benne van az a fajta kilátástalanság és keserűség, ami miatt már el lehet hinni a kijelentéseit. Nagy Zsolt rendben van - neki sincs túlárnyalva a szerepe, de ez belefér, ő a játékával hozzáteszi azt a pluszt, ami miatt főszereplővé lesz. Gryllus Dorka fenségesen ösztönös, többször is szimplán elröhögi magát, olcsó-szakadt, nagyon jó. Ráadásul Novák Erik rendező nem restellt arcokat keresgélni: a megkínzott ex-barát, a verőlegény, a rendőrők (Mátyássy Szabolcs sokatmondóan, ordenárén üres tekintetével jó választás volt) elég szuggesztív és erős.

Timon

Felgyülemlett megint az írnivaló, Athén és Görögország elvett egy csipetnyi időt, persze megérte. Nem kezdem az obligatorische fanyalgással a hazatérés kapcsán, csak jelzem, hogy az első magyar nyelvű poén, amit meghallottam, az volt, hogy "Cicília", nem vagyok hajlandó magyarázni. Azon persze el lehet mélázni, hogy ez a furcsa szorongásérzés miért él oly sokakban, amikor hazatérni szándékozik valahonnan, azt hiszem részben csak a hagyományos magyarhoni közérzet a hibás. Pontosabban a közérzet bennünk élő oroszlánrészére kevésbé gondolunk ilyenkor: a mísz és undok önrésztől félünk, hogy beülünk az autónkba, és suttyó vezetők leszünk; hogy a villamoson összetorlódott tömegen "átverekedni' akarjuk magunkat, nem megkérni őket, hogy legyenek szívesen átengedni minket stb.
De hát itthon vagyunk, olvassuk az újságokat a neten, az index.hu mára teljesen olvashatatlan lett, koszos lesz a képernyő, ha beírom az url-t. Műbalhék és érdektelen baromságok tételezik a közbeszédet. Görögországban tűz van-volt, a lapok, a tévék csak ezzel foglalkoztak, állami tévék alakultak át hírcsatornává. Természetesen tüntetés és az anarchistáknak köszönhetően összecsapások is voltak a tűz kapcsán. Az emberek foglalkoznak magukkal.
Athén is érdekes volt, most kicsit rothadóbb és szétesőbb, mint általában. A Plaka, az Akropolisz alatti kis történelmi-kisvárosias rész nagyszerű hely, ott a legjobb frappét inni, de nem lenne az igazi az utcán ülő, csóró, politizáló figurák, vagy a leomló múlt századi villák nélkül (sose értettem, hogy az állandó lakáshiánnyal és a folyton emelkedő ingatlanárakkal jellemzett városban hogyan lehetséges ez, de számos oka lehet, örökség körüli mizéria pl.) , hamisan éneklő rózsaszín hajú punkok, stílusosan modortalan pincérek nélkül. A nap szénné égeti nappal, este a kabócák és a csótányok ciripelik össze. Brutális monstrum épül Akropolisz Múzeum gyanánt, az előtte álló, így magára az Akropoliszra nyíló kilátást eltakaró 19. századi szépséges házakat a városvezetés elbontaná, hogy a múzeum a tárgyával "dialógusba kerüljön". Azóta erről vitázik az egész város. Élő város, a macskák autók tetején ülnek stílusban-színben illően.
Az emberek egymásra néznek beszéd közben.
A másik dolog: Praxitelész. Mivel épp volt róla egy kiállítás, megnéztük, és érdekes dolgokat tudtunk meg. Egy óriási hatású szobrászról van szó, akinek szinte csak a hatását ismerjük, eredeti szobrai nem maradtak ránk. Hét hiteles talapzat maradt fent utána, a többi mind másolat, illetve az ő szobrait imitáló későbbi, római művek. Ez a negatív, árnyékéletmű óriási dolog, nem is értem, hogyhogy nem született még erről poszmodern regény (persze születhetett simán, csak nem tudok róla). A hamis szignatúrájú maradék három talapzat már csak hab a tortán. Nagyon kis kompakt metafora kultúra, kulturális tudás, időbeliség témakörökben.

Egy kultúrafelfogás vége

A most következőkben Báron György rádiós állapotokat taglaló cikkéből kiindulva szeretnék érinteni pár kérdést főleg az értelmiségi állapotokról. Báron György Such György rádióelnöki intézkedéseit ítéli el, amely szerinte feladja a közszolgálatiságot, és a kereskedelmi média elveit alkalmazná a Magyar Rádióban. Such csökkenti a rádiósok számát, hogy ezzel pénzt takarítson meg, ugyanakkor fiatalítja a műsorstruktúrát: megszűnt sok régi műsor, mint a Jó ebédhez szól a nóta, vagy a Szabó család, s csökkent számos kevésbé hallgatott rétegműsor adásideje is. Báron visszautal Vásárhelyi Mária cikkére is, amely az elbocsájtotások hátteréül politikai alkut vázol fel.

Báron nagyjából azt állítja:
1, Suchnak nincs koncepciója illetve "Lehet, létezik ilyen elképzelés, de azt akkor ismertetni kéne és vitára bocsátani, mint azt Vásárhelyi Mária joggal kéri számon".

2, Csak szervezeti kérdést lát a rádió működtetésében - "koncentráljunk magára az érvelésre. Nevezetesen, hogy egy fontos szellemi műhely önállóságának felszámolását pusztán szervezeti-piaci kérdésnek fogja fel."

3, Állami pénzből akar kereskedelmi médiát csinálni "...elsősorban azt próbálnám meghatározni, mire kell költenem az adófizetők pénzét. Ugyanarra, amit a kereskedelmi rádiók ingyen is nyújtanak (sőt, nettó befizetők a közös kasszába)? Aligha." ill. "Mert minek közpénzt adni arra, amit máshol ingyen megkaphatok?"

4, Szerinte Such "folyvást a szervezetről, a hallgatottságról és a korösszetételről szónokol."

5, A rádióelnök racionalizál, ugyanakkor nem teremti meg a feltételeket a kisebb létszámú munkához: "Ahhoz ugyanis, hogy a munkatársak napi nyolc órában a Magyar Rádiónak mint fő munkahelyüknek dolgozzanak, meg kellene teremteni az anyagi és tárgyi feltételeket."

6, Fejtegeti a költségcsökkentő tételek elhúzódó negatív hatását.

Ezek mögött egy sokkal nagyobb konfliktus körvonalazódik. Előtte azonban el kell mondjam, hogy a Such-féle átalakítást céljaiban érteni vélem, eszközeiben azonban nem ismerem. A cikkek alapján azonban úgy tűnik, ugyanolyan messianisztikus hévvel végzett erőszakos népboldogítással állunk szemben, mint a Gyurcsány-féle doktrína értelmében. Ahogy a miniszterelnök is soha nem látott módon központosította a hatalmat a kezében a reformok kierőszakolása érdekében, úgy vagdalkozik Such is a rádiós reform kapcsán. Kompromisszumok nélkül és gyanakvással tele.

A fő kérdés tehát az, hogy mit jelent ma a közszolgálatiság, és milyen a mai magyar értelmiség kulturális beállítódása.
Báron György filmesztéta, azon generáció tagja, akik a 60-as, 70-es években kezdték pályájukat, s akikre egy alapvetően a felvilágosodás elveit valló, elitista kultúrafelfogás jellemző. Ez a magaskulturális hozzáállás bizonyos keretek között képviselhető volt a Kádár-korszakban, elég belepillantanunk egy útikönyvbe, hogy lássuk, mennyire más sztenderdek voltak akkoriban, mint ma. A popkultúra ekkoriban szigorúan elkülönült a magaskultúrától. Báron aztán később sem revideálta hozzáállását: óráin sokszor jelentette ki túlozva, hogy 1968 után nem készült érdemleges filmalkotás.
A magyar értelmiség ezen hozzáállása a rendszerváltás után sem változott, jóllehet a magaskultúra privilegizált helyzete megszűnt: megszűnt, illetve egyre gyengült az államilag dotált könyvkiadás, és az állami művészetpártolás is egyre kisebb lett. Elindult számos vita arról, hogy vajon teljesen a piaci viszonyok között kéne-e elgondolni a művészetet is, avagy bizonyos állami részvétel mindig szükséges lesz-e. Mára kialakult az a helyzet, hogy még mindig az egyes ágazatok érdekérvényesítőképességén áll az állami részvétel mértéke, ugyanakkor sok helyen nagyfokú piacosodás ment végbe.
Így aztán az értelmiség máig ellenségesen tekint a popkultúrára, a kereskedelmi média pedig igen alacsony színvonalon teljesít.
A rádióátalakítás egy olyan felfogáson alapul, amely nem tekinti ellentmondásnak a hallgatottságot és az értéket. Ha valaki látott már tévéműsort a BBC Prime tévécsatornán, pontosan tudja, hogy ez a felfogás legitim. Rengeteg kultúrát lehet közvetíteni, úgy nevezett magaskultúrát is és úgy nevezett popkultúrát is - "úgy nevezett", mert a kettéosztás rögvest mesterkéltté vált. Báron nem ismeri a popkultúrát, ezért mindent nem-magaskulturális jelenséget könnyen fogyaszthatónak vél, pontosabban a népszerűt igénytelennek. Ezért keverheti össze Such törekvését a kereskedelmi rádiók "választékával", holott utóbiak a profittermelés miatt re ngeteg kevésbé populáris dolgot nem sugározhatnak, nem kockáztathatnak. Ez a kockázatkerülő magatartás azonban az állami rádióadóra nem lehet érvényes.
Báron nem érti a popkultúrát, ami hiba, nem érti az internetet (ilyeneket ír: "(...)egy-két órát elszörfölget a neten (a jé betűnél), aztán üti-vágja a témát" - mintha a net egy nagy enciklopédia lenne, ugyanakkor a net lenézése arról is tanúskodik, hogy nem érti a tendenciát, mint kerülnek a rétegspecifikus tartalmak egyre nagyobb számban a netre), nem érti a rendszerváltás aspektusait (">>Elkerülhetetlen a mai piaci körülmények között, a hatékony működés érdekében a változtatás, ha úgy tetszik, a rendszerváltás ezen a területen is.<< (mondja Such - M)" Most tekintsünk el annak groteszk bájától, hogy Konrádot, Csoórit, Jancsót, Sárát és a többieket egy Such nevű ember próbál felvilágosítani a rendszerváltás szükségességéről, s koncentráljunk magára az érvelésre. Nevezetesen, hogy egy fontos szellemi műhely önállóságának felszámolását pusztán szervezeti-piaci kérdésnek fogja fel.") - mintha a felsoroltak ellenzékisége érdemben jelentene valamit egy kulturális struktúraváltás esetében.

A Báron-féle közszolgálatiság-fogalomról is beszéni kell. "A tapasztalatok szerint egyetlen olyan terület van, amely nem fér a kereskedelmi rádiók profitorientált profiljába: az igényes zene, a hosszú, elmélyült beszélgetések, vallomások, irodalmi szövegek, elemzések, rádiójátékok, novellák, versek, vagyis a magyar és egyetemes kultúra (értve ezen az összes művészetet, a társadalom- és természettudományokat is). A Magyar Rádió azért kap közpénzt, hogy olyan fontos tartalmakat 'szolgáltasson', amelyek nem piacképesek, de nélkülözhetetlenek (beleértve, mondjuk, a vallási, idegen nyelvű és nemzetiségi adásokat is)." Ha abban egyetértünk, hogy a közszolgálatiság értékeket, nem piacképes, de nélkülözhetetlen értékeket közvetít, a fentiekből látszik, hogy ehhez nélkülözhetetlen megérteni a piac működését. A köz szolgálata tehát értékek képviselete, de ezek az értékek valamilyen módon mégis visszacsatolhatóvá kell, hogy váljanak, vagyis hozzá kell igazítani őket a befogadás normáihoz, magyarán közelíteni kell őket a szórakoztatáshoz. Ez a BBC példáját tekintve nemcsak megoldható, de kötelező feladat is, elvégre a köz fogalma nem szakadhat el az emberektől, vagyis nem beszélhetünk közről hallgatottság és nézettség hiányában - a "nélkülözhetetlen értékek" enélkül eltűnnek. Furcsán is veszi ki magát Báron felháborodása az állami pénzen történő popularizálás ügyében; neki sokkal etikusabb a közpénzek elitista szemléletű elköltése ("szürke, fantáziátlan végrehajtók jöttek, akiket nem érdekelt már se politika, se ideológia, se kultúra, se közszolgálat, csak pozicionáltság, prájm tájm, drájv tájm, rícs, tájmsít és tartalomszolgáltatás").

Az, hogy Such elképzelései ilyen fordulatról szólnának-e, nem tudni. De az, hogy a magaskultúra mesterségesen privilegizált helyzetének megszűnésével kezdeni mit sem tudó értelmiségiek erre az adaptációra nem hajlanak, a Báron-cikk a bizonyíték. Utolsó mondata különösen érzékletes: "A fürdővízzel együtt kiöntötték a gyereket? A helyzet ennél rosszabb: a gyereket kiöntötték, ám a koszos fürdővizet megtartották, az utolsó cseppig." - nos, amíg valakinek a populáris kultúra csakis "koszos" lehet, tényleg nehéz mást tenni, mint alkalmatlannak nyilvánítani a köz szolgálatára.

Erdélyország 1.

Volt egy pár nap külhonban, Erdély, sok mindenről lehetne írni, talán lesz más is, most az első napokról, még Magyarhonból: Tiszadobon zongorafesztivál volt, kedves dolgok, mindenki sürög-forog, a fél falu rendező, bár a kastély étterme nem remekel, ráadásul vacsora közben kétszer esik a hátamra egy dinnyemag nafgyságú és alakú bogár a mennyezetről. Másnap Tisza-holtág, algásodással is jó, kis törpeharcsák a sekély vízben, a paradicsomnak paradicsomíze van (mikor ezt megemlítem a szállásadómnak, szétröhögi magát "Komolyan?", mintha az Budapesten olyan természetes lenne). Aztán Tiszavasváriban megállunk egy kis boltnál, az ország egyik legkisebb városáról van szó, tehát város, bent fa rekeszekben 2-3 kilós fagyott csirkenyak-farhát tömbök kaphatóak, nyilván igény van rá (az egyik helyi lakos ki is akad, "de hát van rajta hús is" jön az indoklás), 100 forint kilója, a sor a pénztárnál fakultatíve halad, az öreg néni "úgysem siet, nem igaz?", családias gasztronómiai nyomor, igénytelenség.
Átlépünk az elmaradott Romániába, ahol a hipermarket választéka sokkal nagyobb, mint itthon (biztos nagyobb piac, más tradíciók és szokások, de hát azért a 80-as években tömegek éheztek, mi meg toltuk be a pörköltbe mártott vínersnicliket. Az ám, az utóbbi évek legsikeresebb magyar étele amúgy is az illatos csirkének nevezett rántotthúsrizzselvagykrumplivalbőolajbanvastagpanírral, erről ennyit), és állítólag ez egy elmaradott ország. Persze pénzük nincs, és az árak kb. mint az itthoniak (jó, azért inkább alacsonyabbak).
Szóval ennyit a kultúrfölényről meg a balkánozásainkról.

hova, merre?

Egy szexuál-lingvisztikai gyöngyszemre leltem ma: míg a magyarok azt mondják az orgazmusra, "elmegyek", Homérosz nyelvén azt, "érkezem". Nyilván nem szorul különösebb ecsetelésre, milyen kulturális előfeltevések, milyen idegenségi és érzelmi-kapcsolati fokozati különbségek rejtezhetnek ebben az irányultsági különbségben.

megmondom őszintén

Megmondom őszintén, szokták kezdeni mondataikat a magyarfoci aktív résztvevői (játékosoknak hívni őket talán túlzás volna), hogy aztán vagy egy közhelyet, és/vagy egy ordas hazugságot odamakogjanak a mikrofonba.
Ismét szent a béke az Üllői úton, ahogy olvashatjuk, muszáj idemásolni, hogy a felek megállapodtak "abban is, hogy a jövőben együtt tesznek meg mindent a sportág szakmai fejlesztése, a magyar labdarúgás általános megítélésének kedvezőbbé tétele és a futballt körülvevő közhangulat javítása érdekében" - értsd egy teljesen kiismerhetetlenül és rendre jogsértő módon működő szakmai szervezet és egy megszűnés határán álló klub az előbbi mondat két alanya, röhej, mintha Zalatnay Cini és Kelemen Anna megállapodnának, hogy eztán mindent elkövetnek az erkölcsi nevelés és az női öntudat fokozásáért.
Az FTC a ma már eltűnt Ináncsy Miklós elnökké választásával kezdte meg szánalms haláltusáját, amelyet alibibeavatkozásnak tekinthető tenderkiírások lennének hivatva elfedni: ha kifizeted a klub 2,5 milliárdos adósságát, szépen eltartod azokat, akik ezt a helyzetet szépen újratermelnék, felépítesz egy új stadiont, kedves vagy az ügyvezető tacskójához, na, akkor tiéd lehet a jegybevétel, érezd megtisztelve magad, kedves dollárpapa.
De hát ma már (egyáltalán nem tisztelet a kivételnek) nincs cuculizmus, ilyen mennyiségű pénz tekintetében pedig bizonyosan nincs, úgyhogy a Fradi vagy kiír egy rendes tendert (vagyis lefejezi önmagát, amire nincs sok esély), vagy szépen összeomlik.
"A szocializmus kivonult a magyar labdarúgásból, de a magyar labdarúgás nem akar kivonulni a szocializmusból" - ha a labdarúgás helyére beírnánk egy X-et, bizony rengeteg magyar főnevet be lehetne szépen helyettesíteni. Nincs tulajdonos, de mindenki pénzt akar: tipikus probléma, ami simán következik a mi reformnemzedékes, '68-as új gazdasági mechanistáink mentalitásából: lehet itt némi profitérdekeltség, de kockázat nélkül. Gebinezőink állami anyagból voltak sikeres vállalkozók, a balatoni lángos állami lisztből sült, ez ám a felhasználóbarát, stresszmentes kapitalizmosz.
Vagy vegyük példának a kicsiny fűszál helyett a rendszerváltás utáni tömegközlekedési gyakorlatot. Életre szóló tanulsága volt a történetnek: este 8 után a fővárosi autóbuszok első ajtajánál kellett felszállni, s vagy a bérletet bemutatni a vezetőnek, vagy jegyet kezelni. Aztán idővel a sofőrök elszoktak a felelősséggel és adott esetben konfliktussal járó gyakorlattól, bárki felszállhatott ("engem nem érdekel, rohadjon meg, fizessenek meg jobban"), ámde az ajtók csak elöl nyíltak ki, hisz, ahogy Szipák úr odasúgta Pelikán József gátőrnek az amúgy bűnrossz Megint tanúban, a hatalom még a dugásnál is édesebb.
De elég a defetista beszélyekből, öröljünk annak, hogy két romhalmaz együtt munkálkodik a szebb jövőn - remélhetőleg minél kevesebb sikerrel.

k.o. k 1/4-ed reloaded

a zöld szín egyértelmű győzelmével végződött a kormányzati negyedre kiírt pályázat. Az új blokkról első pillantásra annyit látni, hogy szellemtelen, zöld, de legalább nem hivalkodó. Úgy látszik, spenótházakban jók vagyunk. Kicsin múlt amúgy, hogy nem a zsarupalota tervezője "finta oda"az előbbit, de a Westend megálmodójának be kellett érnie a 19 millás fájdalomdíjjal. Amúgy nekem a 4. helyezett pályázat tetszik leginkább, kicsit a Vörösmarty téri elizélt palota helyére épülő házra emlékeztet. A többi Mammut-, Westend-klón.
"Demokratikus építészet ugyan nem létezik, de az épületeknek mégis különbözniük kell egy irodaépülettől vagy plázától. Az a feladatuk, hogy arcot adjanak az államnak" - mondta Hanns Stimmann, Berlin volt főépítésze a jövendő negyedről. Ilyen arca most is van: kifejezéstelen, képmutató, tohonya.
Na jó, lássuk meg élőben is, de a pixelek egyelőre nem sok jót ígérnek.

Klauzál utca

1, Egy ajtón: "Ez nem Daewoo szerviz, nem is volt, és azt sem tudjuk, hol van."

2, Egy összeomlás szélén álló ház oldalán ragyogó, új, frissen felhelyzett gránittábla hirdeti, hogy az épület műemlék.

Ábrahám és a tíz

Nekem a kérés /nagy szégyen, /adjon úgy is,/ ha nem kérem, írtam Nagy László Adjon az Isten című versében. Kérdi-kérdezni sokan szégyennek érzik, nem nyomom rá a magam problémáját másra, nem zavarom meg más világát, nem nyomasztok mást a gondjaimmal - hangzik a filantrópiába csomagolt ideológia (holott csak a kényelemmel vegyes reménytelenség, avagy önzés szól belőle). Holott a kérés, a kérdés a másik iránti bizalomból fakad, jó példa erre Ábrahám, ahogy az Úrral alkudozott a szodomai retorzióról. Ötvenről tízre lealkudni a jók számát: pofátlanság. Ám észre kell vegyük, hogy az Úr csakis emiatt ad Szodomának haladékot. Értékeli Ábrahám viselkedését (akiről mondhatnánk persze, hogy hazabeszélt, félt, önmagát akarta menteni. Ennek megítélése már az Úr kompetenciája.) És ezért tanít Jézus minket is imádkozni, hogy merjünk kérni.
Hisz az élet nem természetes dolog, "az életnél nincs természetellenesebb. Az élet kegyelem." "az élet olyan megszokhatatlan, mint a bor vagy a nő vagy az Isten." Ezeket Hamvas Béla mondta, aki persze gyakran mondott túl nagyot, mert nagyon nagy hite volt.
Éljünk és kérjünk.

Ká ország, ká negyed

Az építészeben az a jó, hogy alkotásai kicsit tovább maradnak a helyükön, mint az átlagos tárgyak, így sokat mesélhetnek az utókornak. Lásd például a főváros 6. kerületének összeomló házait, amelyek szűk kis telkeken épültek, nyilván profitmaximalizálás miatt, azokon a pici, volt szőlőtermő területeken.

Újabb hírek jöttek a kormányzati negyedről, s lám "A TriGránitnak most is szerencséje volt, a tavaly lezajlott helykijelölő pályázaton kiderült, hogy az állam a WestEnd szomszédságában képzelte el az új kormányzati negyedet." Hihetetlen mázli, a riverrel feljön a nyerő lap, gondolom, Demjánék most indiánszökdelésben ugrálnak otthon.

Ne tessenek minket ennyire hülyének nézni.

A kormányzati negyed mostani helyével szinte csak gond van, ezt nem én mondom, hanem építészek. Nyilván nem véletlen a helyválasztás, a lobbizás persze nem tiltott szerencsejáték, s az egészből nyilván jól jön ki mindenki, emlékszünk, hogy a Művészetek Palotájának öntisztító, mise en abyme-ként is értelmezhető seggkinyaló vécéi is csak hármoszor annyiba kerültek, mint az az eredeti ajánlatban szerepelt (amúgy ez elég általános mentality idehaza, kijön a szerelő, előzőleg a telefonba mond valamit, de kiderül, hogy egy kicsit drágább lesz, kiment a düzniszelep színfoka).

De hát itt jön be az épített környezet úgymond nehézkessége: ahogy a Nemzeti Színház rákosan túlburjánzó nagypolgári-hányinger külseje-belseje is velünk marad még pár évtizedig, úgy a Demján-féle kormányzati negyed is pár dekádig hirdetni fogja a Köztársaság ezidejű állapotját. Szép mementó lesz, nyilván a Skála Kópé egy modernizált verziója lesz a kabalafigura, de milyen jóóóól kijövök, ha bemegyek.

Tömítőgyűrű

Jónapot - Jónapot
Szeretnék egy tömítőgyűrűt vásárolni, olyat, ami a szódás szifonba kell, hogy a patron becsavarásakor ne szökjön ki a széndioxid. - Tessék.
Ebből csak egy méret van? - Igen.
Jó, akkor egyet kérek - 22 forint.
Köszönöm szépen, a viszontlátásra - ...

Van egy kádárista hely (jaj, sok ilyen van...) - így akartam ezt kezdeni a szódaboltról, meg a hihetetlen kirakatról, az eladóról, blabla, retró izé, irónia, biztos zabálnák.

Aztán eszembe jutott, hogy ma a kádárizmus a legnagyobb szitokszó (én is sokat használom), ha a postás nem hozza fel az ajánlott levelet, kádárista csökevény; ha a Big Macben kevés a kecsöp, Kádár nemzete vagyunk; ha a GDP alig növekszik, persze; ha a macska nem eszi meg a marhás kitekatot stb. A kádárizmus a közéleti ördögűzés kedvelt tárgya, mindenki megragad egy ideológiai fokhagymát és keresztet, majd jajgatni kezd. Persze, értem én.

De hát mégiscsak éppenséggel azon vagyunk, hogy egy létező hagyományt tökéletesen megtagadjunk, elátkozásával kiirtsunk, végképp eltöröljünk. Az pedig eddig nem jött be, akárhányszor próbálkoztunk vele, de, inverz módon be kell lássuk, ez a törekvés remekül passzol a magyar eszmetörténetbe. Töröljük el a privilégiumokat, az igazságtalanságot, a szegénységet, szüntessük meg az uram-bátyám viszonyokat - rendben. De nem törölhetjük el a múltat.

A két törekvés között, mármint célok és történetiség között kicsinek tűnik a különbség, de nagyon más a két út végállomása. A múlt elfogadása, de az értékeinek tagadása - lehetséges ez?Nehéz ügy, de a rendszerváltás erre épülne. Elfogadom, hogy benne voltam, hogy éltem, hogy megéltem, hogy ezt vagy azt csináltam. Nem mindent tettem helyesen - hol vannak az ezt boncolgató hiteles és sikeres magyar filmek-könyvek-modernzenei operák-videoinstallációk?
S hogy ez az elfogadva elemző-megítélő attitűd mikor és hogy lesz elfogadott és sikeres? Itt? Kádár országában? Uggyan már, kéremszépen.

Azért nem baj, ha egy kicsit szivárog a tömítőgyűrű.