Végre jól játszik a magyar futballválogatott, 15-20 éve először jó nézni, amit csinál - ma már ennél kevesebbnek is nagyon örülnénk, úgyhogy éljen. A csapat ugyan még talán túlságosan izgatott a helyzetkihasználásban, de van köztük olyan, egy nem is túl öreg valaki, akinek a megoldásaiból már össze lehetett állítani egy best of válogatást.
A görögök ellen is kikaptunk, és nekem feltűnt valami: elnézve a zömében huszonéves fiúk reflexmozdulatait, időnként az arckifejezését, sokszor egy az egyben visszatért a korábbi reménytelen (és a mai első osztályban kitartóan regnáló) generációk éjfekete sötétsége. Priskin Tamás arcán többször láttam ezt a nemzeti hagyománynak is bátran nevezhető jelenséget, Vanczákot is említhetném, de mégis a mozdulatokban rejtőző butaság volt a legszembetűnőbb. A görögök ilyen tekintetben sokkal jobbak voltak nálunk, ezért is kaphatták meg a 11-est; ösztönös mozdulataik is céltudatosságot és ötletet sugároztak. Nálunk a fent belinkelt Buzsáky volt még aleginkább ilyen, és gyakran a többiek is képesek levetkőzni ezt a futball-anyatejjel magukba szívott "tudást". Amely már valószínűleg serdülő IV-ben sercintő edzők mellett megalapozva - ez a furcsa, kontraszelektív, mázsás jelenség fura módon a foci szépségéről árulkodik, a tréningruhák állott szaga, a még fagyott pálya talaja szivárog benne vissza.
De azért jó lenne, ha hamarosan senki nem emlékezne rá.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése