Public István, az istenkirály

Tóta W. Árpád, a vérbeli demokrata, aki amúgy szíve szerint bevezetné az értelmi cenzust a választásokon, s amúgy rendkívül imád leegyszerűsíteni, most önmagával szemben volt képes állást foglalni. A megmondók nép(i)es táborának tagja ő, ez ma a menő, akinek nincs egy kétmondatos, jól csattanó vleménye bármiről, azt elsöpri a publicistaharag, az nyilván béna és gáz. Esterházy érinti ezt a Sánta-születésnapra készült írásában: "Primitív és hazug ez a mostani igen-nem.", igaz, ő politikai értelemben érti. Bár nyilván nem csak.
Márpedig Tóta Havas Szófia véleményéről beszél, s így szól: "Miért akarnánk egy szóval leírni 1956-ot? Hogy ne kelljen megérteni Wittner Máriát vagy Havas Szófiát? Hogy ne kelljen megérteni mindkettőjüket egyszerre? Egyszerűbb beállni a zászló alá, és ordítani kottából? Egyszerűbb. De normális országban nem így intézik az ilyesmit."
Tökéletesen igaza van.
(Persze maga is lehetne kissé körültekintőbb. Nagyapjáról szólva azt mondja: "No, a tisztelt forradalmárok, feltörvén a pártházat, végiglátogatták az ott talált címlistát. Volt nekik géppisztolyuk meg rossz arcuk, és mondták nagyapának, hogy öltözzön, visszük. Újszülött gyerek ide vagy oda, ők viszik. Azt nem mondták, hova, de nyilván nem vitaestre." Nem tudom, hol éltek ők, de az ténykérdés, hogy a forradalmárok sokszor elvittek kihallgatni belügyeseket, fontosabb pozícióban lévő vezetőket, akiket aztán vagy őrizetbe vettek, vagy hazaengedtek. Nyilván voltak atrocitások is, de sokan nagyon ügyeltek arra, hogy ne essék bántódásuk a letartoztattottaknak, az egyik legmegrendítőbb ilyen történet Márton Erzsébeté, aki a Széna tériek között ügyelt arra, hogy ne éljenek vissza egyesek az erőfölényükkel, s magát Marosánt vitte be kihallgatásra. A forradalom után a megtorlás kicsinyességében és kegyetlenségében példa értékű, a történet itt olvasható, de érdemes megnézni Lugossy István filmjét, a Széna tér '56-ot.)

Az persze, hogy maga Tóta amúgy általában nem törekszik a megértésre, régóta faktum, elég visszaemlékeznünk nagyszerű, Berecz János-i szintű Nagy Imre-cikkére.
Mit is jelent mindez? Ifjú publicistáink rendre háborúként élik meg munkájuk, nekik itt és most le kell nyomni a többieket, jólmegaszondani, elvégre akinek nincs svungos, kőkemény értékítélete, azt elnyomják a nagyok. Sajtónk egy jelentős része komplexusoktól szenved, a megértés és az empátia szitokszó számukra. Miért is várjuk tehát el, hogy népünk szofisztikált és szubtilis véleményeket artikuláljon, amikor a sajtó sem nagyon akaródzik ez irányba menni.
Véletlen volna, hogy az utóbbi évek legokosabb és megfontolandóbb publicisztikáit írók írták, köztük pl. az amúgy irodalmárként általam nem nagyon kedvelt Kukorelly Endre (egy példa)?