Átmeneti idők

Jövünk vissza Athénból, a Malév-gép pilótája köszönti az utasokat: "Jó napot kívánok minden kedves utasunknak, itt Feldényi Péter, a kapitány beszél. Azért sóhajtozom ilyen nagyokat, és azért nem artikulálok rendesen, mert utálom a munkámat, elvégre magyar vagyok. Pontosabban nem utálom, csak úgy érzem, hogy utálom, úgy beszélek róla, mint ahogy a főnökeimet is utálnom illik. Remélem, a repülést rutinból hozom, nincs jelentősége. Kívánok kellemes utat és időtöltést Magyarországon, blablabla, szokványszöveg, beleásítok."

Kis animációs film mutatja a szokásos kötelező ismereteket, úgy látszik, a légikisasszonyoknak nincs idejük a gimnasztikára. Elhangzik egy mondat "amennyiben az utastérben csökkeni kezd az oxigénnyomás", kiugranak a kis légzőmaszkok, satöbbi. De hogy jelenítse meg a csökkenő légnyomást, ergo a fuldoklást a kis rajzfilm - a nyugtatós-pánikelkerülős hazugság ismerős problematikája a Fight clubból. A megoldás: a képen egy férfi furcsán néz, mintha eltűnődne, amúgy teljesen jól viseli a de facto fuldoklást, s a rend kedvéértarcára igazítja a kis sárga műanyag tölcsért.

A Mancsban olvastam aztán egy cikket, nagyon fontosat, kicsit beleláttat a 90-es évek elejei pártviszonyokba. K története ez is, vagyis Kőszeg Ferenc idézi fel az SZDSZ elnökválasztási kampánya körüli, hátborzongató, de nem ismeretlen légkört. Kötelező olvasmány!

Ottlik ír a Prózában, ott is egy háború utáni cikkében a boldogság kötelezőakarásának visszáságáról. Vannak fontosabb dolgok is.

Itthon vagyunk, elhangzik az első jól artikulált magyar mondat, hangütésnek ezzel "Ki a f*sz tette ide ezt a k*rv*...". De nem, nem fogom magam rosszul érezni. Az egész köcsög ország ott fog szívni, amikor én csakazértis jól fogom magam érezni. Dögöljön meg a szomszéd a tehenével együtt. Végre itthon.