Lehet, hogy a postcím egy kicsit fellengzős lett, mindenesetre tenisz megint, és tényleg nem lehet máshogy nevezni: van egy játékos, arcán ott trónol a befelé fordulás és a korlátoltság egy furcsa hibride. Nagyon szelíden játszik, nem akarja felfalni az ellenfelét, nincs edzője, mindent magában őröl meg. Mindent tud, nekiáll egy meccsnek, aztán megnyeri. Mindig, mindig kiszakad belőle valami a tornagyőzelemkor, utána némileg idiótán vigyorogva, talán zavarban áll, nyilatkozik. Még jobban vigyorog, amikor megmondják neki az arcába, hogy ő a legjobb. Hát igen, most erre mit mondjon?
Megverni úgy lehet, ha valaki lebirkózza-leizmozza-leizzadja, de az sem elég. El kell hinni, hogy ha eleget ütögetek egy labdával egy sziklafalat, előbb-utóbb leomlik. Illetve valószínűleg úgy lehet legyőzni, hogyha ő, a játékos azt gondolja, hogy legyőzhetik. Elbizonytalanodik, mert az eszébe jut, hogy legyőzhetik. Ekkor elkezd rosszabbul játszani, túl szélesre üt, túl hosszúra, túlbiztosít.
Ha ez nincs, eljátszogat kifejezéstelen arcával, mintha máshol járna, holnap vajon mit eszünk, jaj, nincs tej otthon, kéne venni, negyven semmi.
Egyszer talán eszébe jut, hogy jaj, hát most már majd lassan abbahagyom a játékot, meguntam. Akkor majd jönnek a többiek.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése