Humor Herold

A legutóbbi Heti Hetesben szegény Hofi Gézát, Boncz Gézát és Kellér Dezsőt olajban örökítve meg mutattak fel Farkasházyék, utóbbi megjegyezte, hogy ha már nem lehet őket hallani, hát akkor így láthassuk őket. Ez az ikonikus felfogás egyre inkább generációs szakadék is lesz: Farkasházy önértelmezésében a magyar kabaré hagyományának védelmezője, ez, ha mindezt a magyar rádiókabaréra értjük, igaz is. Történelmi-technológiai okokból persze a magyar kabaré egy része tényleg "átfolyt" a rádiókabarén, ugyanakkor Kellér sokkal inkább közkincs, mint Boncz.

Ugyanakkor itt is érezhető egy hasadás: Hofit huszonévesen ma már nem lehet megérteni, szerintem nem is vicces, a mai ifjúságnak már Southpark van, erős az angol hagyomány. És persze van Irigy Hónaljmirigy (nem is tudom, a nevük gusztustalanabb-e vagy amit csinálnak), Boros-Bochkor, meg a netes humor. Erről persze Farkasházyéknak nem kell tudomást venniük, persze ilyenkor az embert könnyen érhetik meglepetések (Verebes pl. a nemrég indult , amúgy nem reménytelen színvonalú Budapesti 7 nap hasábjain panaszkodta ki magát (november 1., VIII. kerület, 5. oldal), hogy a magyar kabaré történetét taglaló könyvben csak fél mondatot kapott.), ami a volt Petőfi Rádió-s generációs feljajdulásban érhető tetten leginkább.

Egyrészről tehát van egy lassan kicsúszó generáció, amely után lyuk tátong - ennek okai vagy történelmiek (a rendszerváltás utáni zűrzavaros állapot, az értékrend megbolydulása nem kedvezett a fiatalok humorérzékének) vagy az addig uralkodó generáció különböző (mondjuk egzisztenciális) okokból nem engedte át a helyét a feltörekvőknek. Pontosabban a nem afiatalok hiányoznak, hanem az új generációk humorának sajátos beszédmódja, illetve ezek mediális reprezentációja. (Persze az is kérdés, hogy muszáj-e ennek az egésznek diszkontinuitásban megmutatkoznia, nem attól lehetne-e a kultúra szerves, hogy a hagyomány átöröklődik és továbbél valahogy.) Akárhogyis, ha volt-van feltörekvő humorista generáció, ha nincs, mára a humor pozíciója egyrészt nagyon visszaszorult, másrészt a minőség is nagyot változott.

A médiában látható humor egyrészt a kandi kamerás zsigeri káröröm (jobb esetben csak zsigeri), másrészt a legalja nős-cigányos-kínais satöbbis viccek (lásd Fábry Show). A politikai humor eltűnt (köszi, médiatörvény!). Ugyanakkor számos létező társadalmi szerep nem jelenik meg a humor tárgyaként. Ez azért baj, mert a humor, az itthoni alapvető felfogással ellentétben nem valakinek a kigúnyolása, lenullázása, a saját frusztrációink elleplezése. Épp fordítva, a létezés elismerése, az élet más szemszögből való megélése. Örkény óta tudjuk: "Nincsenek buta emberek, csak rossz Egypercesek!", Kundera idézi Octavio Pazt: "A humor tehát nem nevetés, gúnyolódás, szatíra, hanem a komukim egy különleges válfaja, amelyről Paz azt mondja (és ez a humor megértésének kulcsa), hogy 'mindent, amihez hozzáér, többértelművé tesz'." (Elárult testamentumok).

A magyar valóság jelentős része tehát nem részesülhet a többértelművé levés áldásában, mert nincs jelen. Egy nálunk szerencsésebb ország állami tévéje azonban magas szintű humoros sorozatokat készít, s ezekből egyre többet látni itthon. A BBC két sorozata, az Igenis, miniszter úr! , vagy a A hivatal is látható már, előbbi nem túl radikális politikai humor, utóbbi az irodaházak lakóin köszörüli nyelvét a nagyszerű Ricky Gervais vezetésével.

Nézzük tehát őket, s talán lassan a nagy csatornák is ráébrednek, hogy érdemes lehet a mai magyar társadalmat leképezni a Mirigy-fiúknál némileg szofisztikáltabban is.