Amélie csodálatos

Az év vége felé közeledve amúgy is szokás valami velőset, valami nagy igazságot megosztani, hogy a malac ropogós bőre mellett ülve el ne merüljünk a búékozás bornírtságában - amúgy is a szilveszter "ünnepe" formailag a legslamposabb, mintha valami közös igénytelenség ülne ki mindekire.
Tegnap ment a tévében Jean-Pierre Jeunet klasszikusa, az Amélie csodálatos élete, amit valószínűleg mindenki látott, és amely általában lányos filmnek van titulálva, így férfiaknak nem illik szeretni. Jeunet-ről amúgy is folyton fellángol a vita, hogy most giccs-e vagy nem giccs.
Hát nézzük.
Az már eleve érdekes, hogy úgy tűnik, a film sokadik nézésre is él, tud adni valamit, tehát van autonómiája. Ez a giccsre nem érvényes, igaz, a legrafináltabb giccsek sokáig húzhatják (a Hair pl. csak sokadik nézésre árulja el magáról, hogy hazudik), ugyanakkor nyugodtan kezdjük el faggatni a filmet. Úgy tűnik, az Amélie világa idealizált, mesésen eltúlozza a világban uralkodó rossz és a kreativitás, a fantáziavilág hatalmi arányait, azaz az utóbbiból csinál világalkotó elemet, előbbiből pedig jóval kevesebbet adagol. Hogy ez hiteltelenné teszi-e a filmet? Nem mondanám. Főleg azért nem, mert hangsúlyozottan egy egyéni világlátás jelenik meg benne, amely ráadásul nem mentes a kudarcoktól sem, sőt, lényegében a kudarcok feldolgozásából működik - a lány gyávaságát, félelmeit dolgozza fel. Tehát az Amélie a feldolgozás filmje, pontosabban és általánosabban szólva a forma filmje: a forma kereséséséről szól, annak a formának a felkutatásáról, amely által a világnak nevezett tűnetegyüttes gyakorolhatóvá válik. Ha megértjük, hogy az élet élésének a formája milyen fontos, mondhatni kulcseleme létezésünknek, akkor ébredünk rá a művészetek és a szellemi tevékenység jelentőségére is. Formakeresésünk által az addig nyűgnek tűnő lét-elemek élvezetesek és tartalmasak lesznek, s a külvilág nyomasztó sivársága sem ül rá a lélekre, épp fordítva, a lélek feldolgozza azt, formába önti. Ezek kívülről nem nagy dolgok, nem is mindig látványosak, csak éppen hát a lényeget adják meg - a lényeg, de nem esszencia értelemben. Pont hogy minden fontos lesz, a részletek, a nüanszok. Van tehát remény.