Tegnap megtekintettem egy összeállítást egy ifjúsági kick-box (?) világversenyről, ahol a magyar ifjak, ahogy mondani szokás, mutogatták az oroszlánkörmeiket, illetve az ellenfeleik nem sok sót nyalhattak mellettük (hm... sportújságnyelv).
Már a kis magyar harcosainknak feltett kérdések is rendelkeztek valamiféle bájjal ("Mondd, Henrietta, hogy tudtad úgy megverni az ellenfeled, hogy utána az eredményhirdetésre sem tudott kijönni?"), de a lurkók válaszai még rátettek egy lapáttal. Az egyik győztes egy ritka kérdést kapott (Hogy érzed most magad?), s úgy válaszolt: "Nagyon fellélegeztem az első hely megszerzésekor." Így van, helyes válasz, az öröm és a boldogság elcsépelt dolog manapság. Más arról beszélt, hogy "tudtuk, hogy csak az első hely számít", míg az egyik magyar fiú rosszul kezdett a döntőben, "úgy tűnt, nagy a baj, de az edződ kitalált valamit" - feladta a meccset. Ja, igen, itt az ellenfél nem az elődöntőt megnyerő rosz volt, hanem egy másik (nehezebb, erősebb), akit az ellenfél becsempészett kijátszva az őrök éberségét. Ja, nyilván.
Egy angyalarcú kislány még boldogan felidézi, amikor ellenfelét kétszer sikerült jól hasbarúgnia.
A sport sok helyütt még mindig nem örömforrás, hanem elvárások szigorú hálója, csak az első hely számít, ha meg kikapunk, az ellenfél csalt (konkrétan volt azért olyan edző, aki a riporteri kérdés ellenére - "Kicsi hiányzott csak a győzelemhez!" -, hogy az ellenfelek jobbak voltak). Kedves, NDK-s légkör szállong.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése