Nem is tudom (tényleg nem), hogy jutott eszembe az egykor és ma oly közkedvelt rockopera, de elkezdtem egy régi gondolatot továbbgondolni. Régi bajom nekem az István, a királlyal, hogy nincs benne rossz oldal, akárki mellé is áll a befogadó, csak nyerhet - István, ugye, a szent király, a keresztény király, a Nyugathoz csatoló vezető, a történelmi alak. Koppány pedig a lehetőségeket képviseli, "Rákóczi világot hódít", ő a dicső potenciál. (Nem osztom tehát azt a, Tamás Gáspár Miklósnál olvasott olvasatot, hogy Koppány=Nagy Imre, István=Kádár - legalább is nem így.)
Jó, akkor leszek az ördög ügyvédje: épp az a jó a műben, hogy nem osztja fel a világot jókra-rosszakra, inkább arról beszél, hogy mi, magyarok folyton széthúzunk, hatalom- és bírvágyból eredően széthúzunk, és ez aztán jól tönkreteszi az országot.
De várjámá, előbb gondoljuk végig az első premisszát. Ha nincsenek erkölcsi minőséget képviselő oldalak, miért van háború? Miért kell a két félnek megmérkőznie egymástól? István ezek szerint puszta báb, akit környezete, anyja és a főurak taszítanak bele az öldöklésbe, aminek ő, amúgy elég explicit módon ellene lenne? Elég dehonesztáló ez első, szent uralkodónkra nézve (az ördög ügyvédje nods: deheroizáció), meg hát benne van egy jó adag Kádár-apológia is, aminek gyökere a népmesei hit, miszerint királyaink oly nemesek és jók, csak az udvar ármánykodói viszik rosszra őket.
Ám ha István mégse báb, hanem ugyan fiatal, de király, nosza, lemondhatott volna a trónjáról Koppány javára. Nem tette, ennyiben kötötte a történelem az alkotók kezét. Így viszont van egy értelmetlen háború, ahol az ország magát rántja a romlásba, ártatlan katonák ezrei ontják vérüket, adják életüket sat., mindez miért? A széthúzás és egyéb rossz emberi tulajdonságok miatt.
Ami így első olvasatra még rendben is volna. Ám idehaza a széthúzás, az értelmetlen civódás emlegetése az apolitizálás arcvonala, nem mellesleg az értelmetlen és kreált viták maguk is műbalhék szoktak lenni, elvonandó a figyelmet másról, gumicsont és mézesmadzag. Az István, a király tipikusan kettős játékot űz - ennyiben tökéletesen kora terméke -, radikalizmust próbál mutatni, de opportunista, a választások nehézségeiről beszél, de egyáltalán nem kínál választást, értékelvűségről próbál énekelni, de relativizál.
Ennyiben ma is érvényes. Nem véletlenül népszerű.
2009. december 8., kedd
2009. november 20., péntek
a nép ópiuma
Bár nem szeretem az Esti Showdert, tegnap mégis megnéztem, mert láttam, hogy a Nagy Rádiós Botrány (azaz a Sláger-Danubius-paktum) "áldozatai" is fellépnek, azaz a Boomeráng és a Pirítós sztárjai.
Az áldozatok persze erős ídézőjelek közt azok, Speak emlematikus videoklipjének-dalának vendégművészei után nincsenek illúzióim a magyar szórakoztatóipar finnyásságát illetően: nemsoká viszontlátjuk/halljuk Sebestyén Balázsékat, Bochkoréket máshol, a szolidaritás vörös és kék szalagja bekerül a fiókba. Nem mintha annyira fájna a nemrég még szintén mutyival meghosszabbított életű két rádióért a szívem. A közönség csak kedvenceit fájlalja, a Pajzán szerda női hangját, aki oly ismerős hentesmódra tud csak a szexről beszélni, a délutáni kibeszélőshow-k és kész átverések médiagenyóját, Sebestyén Balázst, a nap alpári alaphangját reggel megadó Bochkorékat. Ezt szereti a magyar nép, nyilván megkapja máshol, máshogy, esetleg másokkal. (Update: perszehogy, ugyanazokkal, a fél Danubius Class-os lesz)
No de nem is ez az érdekes, hanem maga a Showder, amely elébb a magyar nyelv gazdagságát a fanszőrzetbe ragadt ürülék megnevezéseivel illusztrálja, majd egy premier plán libatömést prezentál, megfelelő jogszabályi bebiztosítással. Közben folyamatos reklámszpotok nyomják, jönnek a nagy rádiós botrány szenvedő alanyai.
És jönnek. Hát akkor tán essen pár szó arról, mi is történt itt - a hajlíthatatlan, piaci légy, autonóm, a hatalomnak folyton odamondogató Fábrynak biztos lesz egy-két keresetlen szava a nagy pártok cinikus összefogásához.
hát nem
A lényeg nem hallható. A két rádióadó elhallgatásának esetét jobb nem bolygatni, beszéljünk inkább arról, Bocsi hánykor kel, Geszti Péter mamája mennyire jó fej, Vadon Jani milyen alacsony.
Ebben a pillanatban teljesedik be a politikai elit már a médiatörvény óta tudható akarata. Ami mellesleg a magyar televíziózás legrégibb hagyománya, az etetésé. A szocializmus bornírt szórakoztatóipara az örökifjú Honthy Hannával ("mit tegyek, a cicavízióba nem hívtak"), az operettek altatói ugyanúgy hatnak, most épp a vulgárisabb-cigányozó-nőket becsmérlő verziója dívik, de a lényeg a tömegek apolitizálása. Amikor Pongó Orbán Viktort szidta a Big Brotherben, a nagy testvér tényleg leszólt neki, ha jót akar, erről hallgasson, maradjon csak meg a testnedveinél.
A Gyurcsányt köpködő, kritikus Fábry pedig mindehhez asszisztál.
További jó rádiózást mindenkinek.
Az áldozatok persze erős ídézőjelek közt azok, Speak emlematikus videoklipjének-dalának vendégművészei után nincsenek illúzióim a magyar szórakoztatóipar finnyásságát illetően: nemsoká viszontlátjuk/halljuk Sebestyén Balázsékat, Bochkoréket máshol, a szolidaritás vörös és kék szalagja bekerül a fiókba. Nem mintha annyira fájna a nemrég még szintén mutyival meghosszabbított életű két rádióért a szívem. A közönség csak kedvenceit fájlalja, a Pajzán szerda női hangját, aki oly ismerős hentesmódra tud csak a szexről beszélni, a délutáni kibeszélőshow-k és kész átverések médiagenyóját, Sebestyén Balázst, a nap alpári alaphangját reggel megadó Bochkorékat. Ezt szereti a magyar nép, nyilván megkapja máshol, máshogy, esetleg másokkal. (Update: perszehogy, ugyanazokkal, a fél Danubius Class-os lesz)
No de nem is ez az érdekes, hanem maga a Showder, amely elébb a magyar nyelv gazdagságát a fanszőrzetbe ragadt ürülék megnevezéseivel illusztrálja, majd egy premier plán libatömést prezentál, megfelelő jogszabályi bebiztosítással. Közben folyamatos reklámszpotok nyomják, jönnek a nagy rádiós botrány szenvedő alanyai.
És jönnek. Hát akkor tán essen pár szó arról, mi is történt itt - a hajlíthatatlan, piaci légy, autonóm, a hatalomnak folyton odamondogató Fábrynak biztos lesz egy-két keresetlen szava a nagy pártok cinikus összefogásához.
hát nem
A lényeg nem hallható. A két rádióadó elhallgatásának esetét jobb nem bolygatni, beszéljünk inkább arról, Bocsi hánykor kel, Geszti Péter mamája mennyire jó fej, Vadon Jani milyen alacsony.
Ebben a pillanatban teljesedik be a politikai elit már a médiatörvény óta tudható akarata. Ami mellesleg a magyar televíziózás legrégibb hagyománya, az etetésé. A szocializmus bornírt szórakoztatóipara az örökifjú Honthy Hannával ("mit tegyek, a cicavízióba nem hívtak"), az operettek altatói ugyanúgy hatnak, most épp a vulgárisabb-cigányozó-nőket becsmérlő verziója dívik, de a lényeg a tömegek apolitizálása. Amikor Pongó Orbán Viktort szidta a Big Brotherben, a nagy testvér tényleg leszólt neki, ha jót akar, erről hallgasson, maradjon csak meg a testnedveinél.
A Gyurcsányt köpködő, kritikus Fábry pedig mindehhez asszisztál.
További jó rádiózást mindenkinek.
2009. október 25., vasárnap
Orbán, az ultrabalos
Vicces mindenképp, amikor a Fidesz, azaz Orbán egy platformra kerül Michael Moore-ral és az amerikai ultraballal: az a bizonyos "senki nem vesztheti el a lakását" tétel kapcsán - Megszünteti az adósok lakásainak árverezését a Fidesz, ha kormányra kerül. Orbán Viktor a Naplóban beszélt erről, de részleteket nem mondott. "Ma még tán szentségtörésnek tűnik, de én például azt gondolom, hogy a következő kormánynak rögtön az elején ki kell mondani, hogy márpedig lakáselárverezés nincs, az emberek feje fölül - akármekkora is az adósságuk – a lakást nem lehet elárverezni" -; de ki is követeli mindezt? Lássuk csak Michael Moore levelét: "FIVE THINGS WE DEMAND THE PRESIDENT AND CONGRESS DO IMMEDIATELY:
1. Declare a moratorium on all home evictions. Not one more family should be thrown out of their home. The banks must adjust their monthly mortgage payments to be in line with what people's homes are now truly worth -- and what they can afford. Also, it must be stated by law: If you lose your job, you cannot be tossed out of your home."
ősszenő, összetartozik
1. Declare a moratorium on all home evictions. Not one more family should be thrown out of their home. The banks must adjust their monthly mortgage payments to be in line with what people's homes are now truly worth -- and what they can afford. Also, it must be stated by law: If you lose your job, you cannot be tossed out of your home."
ősszenő, összetartozik
2009. október 11., vasárnap
Puskásék után, Ghána előtt
Valaha volt az aranycsapat, annyira tudott focizni, hogy úgy verték péppé a világot, úgy maradtak több éven át veretlenek, hogy hülyéskedtek - Puskás egy nagy gyerek volt, 56 után vált igazi futballistává, aki képes volt alázatosan alárendelnie magát a Real Madrid csapatának, lefogyni, addig, amíg újra felemelkedett, a leírt, kövér Puskás másodvirágzásnak indult, BEK-et nyert stb. Persze, zseni, sőt bölcs volt.
Aztán sokáig csak ez a hülyegyerekes mentalitás maradt meg, pár igazi profi (Fazekas, Nyilasi stb.) mellett a "csibészség", a "zrika", a szocialista futball korruptsága érvényesült, egyre gyengébb játékkal. Majd jött a kapitalista foci: magyar kapitalizmus sok - főleg állami - pénzből, hülyének nézve mindenkit, igaz, a magyar gazdaság, társadalom sosem esett ki látványosan BL-selejtezőkből, sosem kellett kijutnia a VB-kre, EB-kre.
Aztán most azt mondja az 1954 óta legtovább jutott magyar válogatott egyik sztárja: "Hallottam, sokan azzal találtak meg, hogy mosolyogtam a büntetők alatt. Ezzel nem tudok mit kezdeni. Most is akkor kezdett el nagyon menni, amikor a hosszabbításban már csak röhögtem. Bekaptuk a gólt a rendes játékidő végén és mindenki azt hitte végünk, innen már nem állunk fel. Nevettem a helyzeten, és úgy voltam vele, ne foglalkozzunk semmivel, röhögjünk, érezzük jól magunkat, élvezzük a focit. A nézők elkezdtek az olaszoknak szurkolni, ami még jobban feldobott."
A foci már jó, sőt világszínvonalú - végre a csibészség is a helyén van.
Ezt már meg lehet köszönni.
Aztán sokáig csak ez a hülyegyerekes mentalitás maradt meg, pár igazi profi (Fazekas, Nyilasi stb.) mellett a "csibészség", a "zrika", a szocialista futball korruptsága érvényesült, egyre gyengébb játékkal. Majd jött a kapitalista foci: magyar kapitalizmus sok - főleg állami - pénzből, hülyének nézve mindenkit, igaz, a magyar gazdaság, társadalom sosem esett ki látványosan BL-selejtezőkből, sosem kellett kijutnia a VB-kre, EB-kre.
Aztán most azt mondja az 1954 óta legtovább jutott magyar válogatott egyik sztárja: "Hallottam, sokan azzal találtak meg, hogy mosolyogtam a büntetők alatt. Ezzel nem tudok mit kezdeni. Most is akkor kezdett el nagyon menni, amikor a hosszabbításban már csak röhögtem. Bekaptuk a gólt a rendes játékidő végén és mindenki azt hitte végünk, innen már nem állunk fel. Nevettem a helyzeten, és úgy voltam vele, ne foglalkozzunk semmivel, röhögjünk, érezzük jól magunkat, élvezzük a focit. A nézők elkezdtek az olaszoknak szurkolni, ami még jobban feldobott."
A foci már jó, sőt világszínvonalú - végre a csibészség is a helyén van.
Ezt már meg lehet köszönni.
2009. szeptember 7., hétfő
magyar-svéd
Kedves néném,
már rég ragadtam pennát, tudja, rengeteg tennivaló, meg az egyre átváltozó élet teszi, most mégis kénytelen valék írni, mert hát ahogy azt Marci is mondta mindig, amikor a vajas kenyér a vajas felére hullott a padlatra, hát ez most kinek jó? Kifejtem.
Rendben, legyenek jobbak a svédek, nyerjenek 3-4 góllal, de ne kapjunk 11-est, ne játsszunk negyedórát egálban, és jól, és végül ne kapjunk egy olyan gólt, amit még mindig nem hiszek el, mert az akkor kinek jó? Kinek jó, hogy 15 percig reménykedem, sőt, örvendek, aztán a végén jön egy ilyen gól?
Eredendően a Sorsnak címeztem volna soraim, de hát, kedves néne, az afféle szelletek már kihunytak rég, ezért csak úgy írom bele a virtuális vakvilágba, nem hibáztatok én senkit, Gerát, hogy nem lőtte el, Tímárt, hogy rosszul ugrott fel, nem haragszom én sem Ibrahimovicsra, sem senkire.
Csak nem hiszem el az egészet.
Máskor többet.
már rég ragadtam pennát, tudja, rengeteg tennivaló, meg az egyre átváltozó élet teszi, most mégis kénytelen valék írni, mert hát ahogy azt Marci is mondta mindig, amikor a vajas kenyér a vajas felére hullott a padlatra, hát ez most kinek jó? Kifejtem.
Rendben, legyenek jobbak a svédek, nyerjenek 3-4 góllal, de ne kapjunk 11-est, ne játsszunk negyedórát egálban, és jól, és végül ne kapjunk egy olyan gólt, amit még mindig nem hiszek el, mert az akkor kinek jó? Kinek jó, hogy 15 percig reménykedem, sőt, örvendek, aztán a végén jön egy ilyen gól?
Eredendően a Sorsnak címeztem volna soraim, de hát, kedves néne, az afféle szelletek már kihunytak rég, ezért csak úgy írom bele a virtuális vakvilágba, nem hibáztatok én senkit, Gerát, hogy nem lőtte el, Tímárt, hogy rosszul ugrott fel, nem haragszom én sem Ibrahimovicsra, sem senkire.
Csak nem hiszem el az egészet.
Máskor többet.
2009. július 13., hétfő
Zsiger
Két dolog
Ma kétszer is mintha a fejem felett szállt volna el egy repülő, mint kiderült, kettő (négy?)vadászgép tette, egy elhunyt légierős tisztre emlékezve, namármost, először csak sima gyakorlatnak mondták, aztán bevallották a dolgot, sokan persze megijedtek, félelmetes volt, de
miért nem lehetett erről előtte beszélni?
miért nem lehet utólag bocsánatot kérni?
Tán akkor az emberek még valamit meg is tudtak volna a tisztről, plusz nem kakilnak annyira be. Vagy épp az volt a cél? szívjon kicsit a civil lakosság.
Másik
Retkes Attila, SZDSZ, elnök, megválasztják, első (1.) ténykedése Kóka lemondatása, megerősítve a tagság szimpátiaszavazásával. Elsőre tán tetszik, de valahogy nem ezzel kéne kezdeni a nagy újjáépítést, a nagy erőegységesítést. Megy tovább a dolog, Kókát akár erővel is lemondatják, azaz kizárják, a fél régi SZDSZ kilép Konrádtól Rajkig, jön a Checkpoint Charlie blog (most már tudjuk, hogy szadiközeli), kapott pár dokumentumot, fülest, Retkes is korrupt, NKA-pénzek költője és odaítélője egyben. Hogy is mondta Gusztos, miért nem vállalja az elnökséget? "Az SZDSZ hajója süllyed, de a hajót irányítók és a legénység nem azon dolgoznak, hogy megtalálják a léket és megjavítsák a hajót, hanem összevesztek a két utolsó szardíniakonzerven"
Mindkét hír a zsigeri reakciókról szól. A minisztérium és az új pártelnök egyformán reagál.
Régi mániáim: nagy(obb)vonalúság, bizalom, normalitás.
Ma kétszer is mintha a fejem felett szállt volna el egy repülő, mint kiderült, kettő (négy?)vadászgép tette, egy elhunyt légierős tisztre emlékezve, namármost, először csak sima gyakorlatnak mondták, aztán bevallották a dolgot, sokan persze megijedtek, félelmetes volt, de
miért nem lehetett erről előtte beszélni?
miért nem lehet utólag bocsánatot kérni?
Tán akkor az emberek még valamit meg is tudtak volna a tisztről, plusz nem kakilnak annyira be. Vagy épp az volt a cél? szívjon kicsit a civil lakosság.
Másik
Retkes Attila, SZDSZ, elnök, megválasztják, első (1.) ténykedése Kóka lemondatása, megerősítve a tagság szimpátiaszavazásával. Elsőre tán tetszik, de valahogy nem ezzel kéne kezdeni a nagy újjáépítést, a nagy erőegységesítést. Megy tovább a dolog, Kókát akár erővel is lemondatják, azaz kizárják, a fél régi SZDSZ kilép Konrádtól Rajkig, jön a Checkpoint Charlie blog (most már tudjuk, hogy szadiközeli), kapott pár dokumentumot, fülest, Retkes is korrupt, NKA-pénzek költője és odaítélője egyben. Hogy is mondta Gusztos, miért nem vállalja az elnökséget? "Az SZDSZ hajója süllyed, de a hajót irányítók és a legénység nem azon dolgoznak, hogy megtalálják a léket és megjavítsák a hajót, hanem összevesztek a két utolsó szardíniakonzerven"
Mindkét hír a zsigeri reakciókról szól. A minisztérium és az új pártelnök egyformán reagál.
Régi mániáim: nagy(obb)vonalúság, bizalom, normalitás.
2009. június 17., szerda
20 éves a köztársaság II. - idő
Persze, hivatalosan majd október 23-án lesz annyi, de nekem (is) az újratemetés volt az igazi határvonal. Anyuval otthon voltunk, az Orbán-beszéd alatt felkiáltott, le fogják lőni - ilyen reflexekkel élt.
Épp most volt a tévében az aznapi Napzárta adása, Rózsa Péter hetyke bajusszal súgógép nélkül értelmes mondatokat mondva konferált fel életképeket, vidéki interjúkat, az utca hangját. Van persze az egésznek valami szoci bája, ugyanakkor értelmes embereket, arcokat látok, a ma oly gyakran lesajnált kádári, korlátolt, Trabantért kaparó, szűk látókörű kisember normális mondatokban fejti ki normális világlátását, csak néha jönnek a panelek, amúgy senkinek nem jelent gondot érzelmi viszonyát artikulálni a Nagy Imre-újratemetéssel kapcsolatban (még az is utána mer kérdezni a tévéseknek, akinek lövése sincs arról, kik, miért végezték ki a miniszterelnököt).
Míg ma kijelenthetjük, hogy nem tudtunk élni a szabadsággal. 20 év alatt sok minden megváltozott, kiépült valami piacgazdaság, de artikulált érzelmi viszonyok és megformált mondatok terén sokkal rosszabb a helyzet. Jelképesnek is mondható, hogy a nagyszerű Tokfalvi blogján született bejegyzés mai kommentjei között még mindig az elmulasztott és elszabotált múlteltárás miatt keletkező ideológiai agyrémek, pszichés zsigerreakciók hemzsegne, pl. Aki a barátom, akit ismerek (és történetesen komcsifaló), nem lehetett besúgó, az iratait hamisították, a róla szóló írások rendelésre íródtak. Mindig valaki más a hibás.
Persze hogy mi a valóság, nem tudhatni, ez is megérne egy misét, de nem most.
Egyszóval van egy országunk, gazdasági mutatói jobbak, mint 20 éve, tán az életszínvonala is magasabb, lelkileg, szellemileg azonban rosszabb bőrben van. Nincs kitalálva, nincsenek igazi vágyai, tervei, és amik vannak, leginkább katasztrófa-, Zs-tervek. Nincs ön- és ezáltal mások becslése, az értékek a sárban, lásd Spiró György és Feleségverseny.
Össze lehetne szedni még nyomorúságunk ezer jelét és formáját, nem fogjuk most. Mert mégiscsak fontos dolgok történtek 20 éve, olyan dolgok, amelyeket ünnepelni kell, s amelyek mégiscsak reménnyel töltenek el. 20 éve 14 éves voltam, ma épp majd' 9 hónapos fiamat próbáljuk bekényszeríteni a járóka szülőkímélő börtönébe. Miatta is, miattam is, miattunk is, az országért is, tessék csinálni, menni, agyalni, hajrá.
Épp most volt a tévében az aznapi Napzárta adása, Rózsa Péter hetyke bajusszal súgógép nélkül értelmes mondatokat mondva konferált fel életképeket, vidéki interjúkat, az utca hangját. Van persze az egésznek valami szoci bája, ugyanakkor értelmes embereket, arcokat látok, a ma oly gyakran lesajnált kádári, korlátolt, Trabantért kaparó, szűk látókörű kisember normális mondatokban fejti ki normális világlátását, csak néha jönnek a panelek, amúgy senkinek nem jelent gondot érzelmi viszonyát artikulálni a Nagy Imre-újratemetéssel kapcsolatban (még az is utána mer kérdezni a tévéseknek, akinek lövése sincs arról, kik, miért végezték ki a miniszterelnököt).
Míg ma kijelenthetjük, hogy nem tudtunk élni a szabadsággal. 20 év alatt sok minden megváltozott, kiépült valami piacgazdaság, de artikulált érzelmi viszonyok és megformált mondatok terén sokkal rosszabb a helyzet. Jelképesnek is mondható, hogy a nagyszerű Tokfalvi blogján született bejegyzés mai kommentjei között még mindig az elmulasztott és elszabotált múlteltárás miatt keletkező ideológiai agyrémek, pszichés zsigerreakciók hemzsegne, pl. Aki a barátom, akit ismerek (és történetesen komcsifaló), nem lehetett besúgó, az iratait hamisították, a róla szóló írások rendelésre íródtak. Mindig valaki más a hibás.
Persze hogy mi a valóság, nem tudhatni, ez is megérne egy misét, de nem most.
Egyszóval van egy országunk, gazdasági mutatói jobbak, mint 20 éve, tán az életszínvonala is magasabb, lelkileg, szellemileg azonban rosszabb bőrben van. Nincs kitalálva, nincsenek igazi vágyai, tervei, és amik vannak, leginkább katasztrófa-, Zs-tervek. Nincs ön- és ezáltal mások becslése, az értékek a sárban, lásd Spiró György és Feleségverseny.
Össze lehetne szedni még nyomorúságunk ezer jelét és formáját, nem fogjuk most. Mert mégiscsak fontos dolgok történtek 20 éve, olyan dolgok, amelyeket ünnepelni kell, s amelyek mégiscsak reménnyel töltenek el. 20 éve 14 éves voltam, ma épp majd' 9 hónapos fiamat próbáljuk bekényszeríteni a járóka szülőkímélő börtönébe. Miatta is, miattam is, miattunk is, az országért is, tessék csinálni, menni, agyalni, hajrá.
2009. június 16., kedd
2009. június 15., hétfő
Festői semmitmondás
(ez máshol jelent volna meg, de ott végül nem, így itt)
Fernando Meirelles nagy fába vágta a fejszéjét, amikor José Saramago Vakság című regényének megfilmesítésébe kezdett: a világtalanságot kellett láttatnia.
A brazil rendező eddig első filmjére lehet a legbüszkébb, az Isten városa brazil nyomortelepeinek és fiatalkorú bűnözőinek életét bemutatva nemzetközi érdeklődést váltott ki a téma iránt, s megteremtett pár felejthetetlen karaktert (pl. Kiskocka) és képsort és atmoszférát. A második film az érzékeny és esztétizált Az elszánt diplomata volt, Afrika-problematikája ügyesen keveredett a személyes drámával, a mindig magas szinten játszó Ralph Fiennes mellett a terhesen játszó Rachel Weisz kisugárzása fantasztikus volt – Meirelles sikeresen tette le a hollywoodi mestervizsgát.
A Vakságban is csak hemzsegnek a sztárok: a főszereplő Julianne Moore, Mark Ruffalo, de feltűnik a remek Gael Garcia Bernal, Danny Glover is. Pénz is jutott a produkcióra, az egyetlen kérdés az, hogy lehet a Saramago-féle irdatlan erejű prózavilágot, a narráció uralmát sikeresen adaptálni a vászonra.
A történet egyszerű, és ebben rejlenek a feldolgozás nehézségei is: a Városban a forgalomban egy autós egyik pillanatról a másikra megvakul. Az orvosok nem találják nyomát szervi eredetű bajnak, ráadásul a vakság nem a szokásos elsötétülés, hanem fordítva, elfehéredés által áll be. A Fehér kór fertőz – a társadalom emblematikus egyedein (az orvos, a kurva, a tolvaj, a gyerek stb.) látjuk, ahogy elterjed. A fertőzötteket a kormány egy gettóba zárja, az orvos férje mellett kitartó nő (Julianne Moore) látóként kerül a vakok közé. Ő az egyedüli, aki lát, s az egyre gyarapodó számú kiszolgáltatott vak között elindul a társadalmi szerveződés – a kormány által pusztán etetésre érdemesített, őrzött tömeg története ezen a ponton tanmesévé fordul. Meirelles mindent megtesz, hogy a senki által nem takarított, sorsára hagyott földi poklot lefesse, de épp ez a nagy igyekezet teszi túlságosan illusztrációszerűvé, erőtlenné, szolgaivá az egészet. Könyvillusztrációk Gustave Doré modorában, könyv nélkül.
Belső pokoljárásuk után a vakok végül kiszabadulnak, ekkor kezdődik a valódi pokoljárás, ezt Meirelles már a dolgok dimenziója miatt is hatásosabban és hitelesebben képes megfesteni – a vakság ugyanis mindenkit elért, a Város káoszba süllyedt, az utcákon halottak, kosz, támolygó vakok. A kifosztott szupermarket polcai közt keresgélő, elállatiasodott emberek ugyanakkor egy rossz zombifilm szörnyeire emlékeztetnek, a rendező nem képes esszencializálni, sűríteni a létállapotot. A vakság közege, bár festői, nem működik, nem hiteles.
A vakság a kiszolgáltatottság metaforája, és mint ilyen, részben képes az egészet felmutatni. A nyilasok rémuralma alatt történt, hogy Szálasi hordái vak zsidókat tereltek egy nyilasház udvarára, nagyokat csattogtattak egy eszközzel, amit a szerencsétlen vakok lövéseknek véltek, a földre vetették, és véresre verték magukat – a nyilasok ezen jól szórakoztak. A Vakság, bár kísérletet tesz egy ennyire megrendítő, az emberi természetről árulkodó történet elmondására, kudarcot vall – túlságosan filmszerű akar lenni, túlságosan hű akar lenni, túlságosan kiszolgálja a színészeit, túlságosan szépen komponálja az emberi faj lealacsonyodását. Nem az alázat a baj, hanem az, hogy Meirellesnek láthatóan sokkal inkább formai, mint eszmei kihívást jelentett a megfilmesítés – azaz nem gondolt semmit a Vakságról.
Fernando Meirelles nagy fába vágta a fejszéjét, amikor José Saramago Vakság című regényének megfilmesítésébe kezdett: a világtalanságot kellett láttatnia.
A brazil rendező eddig első filmjére lehet a legbüszkébb, az Isten városa brazil nyomortelepeinek és fiatalkorú bűnözőinek életét bemutatva nemzetközi érdeklődést váltott ki a téma iránt, s megteremtett pár felejthetetlen karaktert (pl. Kiskocka) és képsort és atmoszférát. A második film az érzékeny és esztétizált Az elszánt diplomata volt, Afrika-problematikája ügyesen keveredett a személyes drámával, a mindig magas szinten játszó Ralph Fiennes mellett a terhesen játszó Rachel Weisz kisugárzása fantasztikus volt – Meirelles sikeresen tette le a hollywoodi mestervizsgát.
A Vakságban is csak hemzsegnek a sztárok: a főszereplő Julianne Moore, Mark Ruffalo, de feltűnik a remek Gael Garcia Bernal, Danny Glover is. Pénz is jutott a produkcióra, az egyetlen kérdés az, hogy lehet a Saramago-féle irdatlan erejű prózavilágot, a narráció uralmát sikeresen adaptálni a vászonra.
A történet egyszerű, és ebben rejlenek a feldolgozás nehézségei is: a Városban a forgalomban egy autós egyik pillanatról a másikra megvakul. Az orvosok nem találják nyomát szervi eredetű bajnak, ráadásul a vakság nem a szokásos elsötétülés, hanem fordítva, elfehéredés által áll be. A Fehér kór fertőz – a társadalom emblematikus egyedein (az orvos, a kurva, a tolvaj, a gyerek stb.) látjuk, ahogy elterjed. A fertőzötteket a kormány egy gettóba zárja, az orvos férje mellett kitartó nő (Julianne Moore) látóként kerül a vakok közé. Ő az egyedüli, aki lát, s az egyre gyarapodó számú kiszolgáltatott vak között elindul a társadalmi szerveződés – a kormány által pusztán etetésre érdemesített, őrzött tömeg története ezen a ponton tanmesévé fordul. Meirelles mindent megtesz, hogy a senki által nem takarított, sorsára hagyott földi poklot lefesse, de épp ez a nagy igyekezet teszi túlságosan illusztrációszerűvé, erőtlenné, szolgaivá az egészet. Könyvillusztrációk Gustave Doré modorában, könyv nélkül.
Belső pokoljárásuk után a vakok végül kiszabadulnak, ekkor kezdődik a valódi pokoljárás, ezt Meirelles már a dolgok dimenziója miatt is hatásosabban és hitelesebben képes megfesteni – a vakság ugyanis mindenkit elért, a Város káoszba süllyedt, az utcákon halottak, kosz, támolygó vakok. A kifosztott szupermarket polcai közt keresgélő, elállatiasodott emberek ugyanakkor egy rossz zombifilm szörnyeire emlékeztetnek, a rendező nem képes esszencializálni, sűríteni a létállapotot. A vakság közege, bár festői, nem működik, nem hiteles.
A vakság a kiszolgáltatottság metaforája, és mint ilyen, részben képes az egészet felmutatni. A nyilasok rémuralma alatt történt, hogy Szálasi hordái vak zsidókat tereltek egy nyilasház udvarára, nagyokat csattogtattak egy eszközzel, amit a szerencsétlen vakok lövéseknek véltek, a földre vetették, és véresre verték magukat – a nyilasok ezen jól szórakoztak. A Vakság, bár kísérletet tesz egy ennyire megrendítő, az emberi természetről árulkodó történet elmondására, kudarcot vall – túlságosan filmszerű akar lenni, túlságosan hű akar lenni, túlságosan kiszolgálja a színészeit, túlságosan szépen komponálja az emberi faj lealacsonyodását. Nem az alázat a baj, hanem az, hogy Meirellesnek láthatóan sokkal inkább formai, mint eszmei kihívást jelentett a megfilmesítés – azaz nem gondolt semmit a Vakságról.
2009. június 3., szerda
Heraklész
Nadal kiesett a Roland Garroson, 31 meccs, 4 év, bajnoki cím után kikapott. Soderling verte meg, nincsenek jó viszonyban, elég sima meccs volt.
Mitikus dolog ez, mindenki Federerre várt, megnyeri-e végre a RG-t, Nadallal elbánik-e a döntőben, ha valalki, akkor esetleg ő, meg általában, ki veri meg Nadalt, meg lehet-e verni három játszmában salakon.
John McEnroe szerint kettőt esetleg lehet ellene nyerni. Hármat nem. Másnap kikap.
Szerényen kapott ki, nem öt játszmában, azokban nyerni szokott. Ha öt játszmáig jutnak, tán nyer is. Mert az azt jelenti, hogy képes volt felülemelkedni a másikon. Nadal játéka alkalmazkodás, a másik beérése. Ebben segítette a salak. Most megtanult kemény pályán és füvön is játszani, támadóbb lett, sebezhetőbb lett a salakjátéka és ki is ismerték. Rá készültek.
De ez csak a játék elmélete. A legyőzhetőség esélye lelki. Soderling gépként próbált játszani, megy is neki (meddig?). Egy gépszerű játék győzte le Nadalt. Rá is sokszor mondták, hogy gépszerű, holott nagyon könnyen kibillent, de ilyenkor valahogy megoldotta és megnyugodott. "Az egész meccsen nem nyugodtam meg", mondta a meccs után.
Ez kulcs.
Nadal játéka nem teniszünnep, hanem emberünnep. Vannak teniszezők, jók, rosszak és van Federer és van Nadal. Ők túlérnek a teniszen, másról szól az, amit csinálnak. Ha nagy formátum kell, felveszik, alkalmazkodnak. Federer elegánsan, a zsenialitás adekvátságával intézi az ügyeket. Érzékeny pokolian, sőt törékeny. Nadal szintén alkot, még ha rengeteget dolgozik, rohan, edz is. Volt egy időszak, amikor úgy tűnt, belebutul a játékába. Megváltozott, fejlődött.
Őket nem a nagyszabás fogja legyőzni - egymás elleni játékaikban mindig nagyszerű dolgok történtek, elvégre egy zseni inspirált egy hőst (kivéve amikor a zseni annyira félt, hogy a hős simán verte, kicsit csalódottan. "kiüresedtem" ahogy Nadal mondja a Federer elleni meccsekről).
Most megverte egy kiüresedett, pusztán technikai értelemben jelenlevő játékos. Aki jobb volt nála, fantasztikusan teniszezett. Nem hagyta, hogy megnyugodjon. Mert a hősök elbuknak - aztán meglátjuk. (Megy tovább az élet - mítoszban ilyen nincs, fura)
Mi lesz Nadallal? Továbbfejlődik, vagy lassú hanyatlásba kezd? Kifárad-kiég hamar vagy még van jó 5 éve? Mi lesz a hősök sorsa?
Milyen jó, hogy vannak még hőstörténeteink.
Mitikus dolog ez, mindenki Federerre várt, megnyeri-e végre a RG-t, Nadallal elbánik-e a döntőben, ha valalki, akkor esetleg ő, meg általában, ki veri meg Nadalt, meg lehet-e verni három játszmában salakon.
John McEnroe szerint kettőt esetleg lehet ellene nyerni. Hármat nem. Másnap kikap.
Szerényen kapott ki, nem öt játszmában, azokban nyerni szokott. Ha öt játszmáig jutnak, tán nyer is. Mert az azt jelenti, hogy képes volt felülemelkedni a másikon. Nadal játéka alkalmazkodás, a másik beérése. Ebben segítette a salak. Most megtanult kemény pályán és füvön is játszani, támadóbb lett, sebezhetőbb lett a salakjátéka és ki is ismerték. Rá készültek.
De ez csak a játék elmélete. A legyőzhetőség esélye lelki. Soderling gépként próbált játszani, megy is neki (meddig?). Egy gépszerű játék győzte le Nadalt. Rá is sokszor mondták, hogy gépszerű, holott nagyon könnyen kibillent, de ilyenkor valahogy megoldotta és megnyugodott. "Az egész meccsen nem nyugodtam meg", mondta a meccs után.
Ez kulcs.
Nadal játéka nem teniszünnep, hanem emberünnep. Vannak teniszezők, jók, rosszak és van Federer és van Nadal. Ők túlérnek a teniszen, másról szól az, amit csinálnak. Ha nagy formátum kell, felveszik, alkalmazkodnak. Federer elegánsan, a zsenialitás adekvátságával intézi az ügyeket. Érzékeny pokolian, sőt törékeny. Nadal szintén alkot, még ha rengeteget dolgozik, rohan, edz is. Volt egy időszak, amikor úgy tűnt, belebutul a játékába. Megváltozott, fejlődött.
Őket nem a nagyszabás fogja legyőzni - egymás elleni játékaikban mindig nagyszerű dolgok történtek, elvégre egy zseni inspirált egy hőst (kivéve amikor a zseni annyira félt, hogy a hős simán verte, kicsit csalódottan. "kiüresedtem" ahogy Nadal mondja a Federer elleni meccsekről).
Most megverte egy kiüresedett, pusztán technikai értelemben jelenlevő játékos. Aki jobb volt nála, fantasztikusan teniszezett. Nem hagyta, hogy megnyugodjon. Mert a hősök elbuknak - aztán meglátjuk. (Megy tovább az élet - mítoszban ilyen nincs, fura)
Mi lesz Nadallal? Továbbfejlődik, vagy lassú hanyatlásba kezd? Kifárad-kiég hamar vagy még van jó 5 éve? Mi lesz a hősök sorsa?
Milyen jó, hogy vannak még hőstörténeteink.
2009. május 6., szerda
a művészet hatalmáról
egész fura élményem volt ma.
megnéztem délelőtt egy filmet, jól megcsinált hollywoodi történet volt, kosztümös sztori, angolok, kis polgárfiú (kispolgárfiú) bejut Oxfordba, igazából festő akar lenni, kapcsolatba kerül egy erősen katolikus arisztokrata családdal, fura kapcsolatba kerül a két gyerekkel (fiú és lány, mindkettőben van érzékiség is á la Utas és holdvilág), a végén persze fura gellert kap a sztori, elhazudja a maga végét, amúgy is, hollywoodian óvatos és mértéktartó az egész. Utolsó látogatás lesz a címe (két hét múlva mutatják be)
De egyrészt rengeteg dolgot juttat az eszembe, nem is feltétlenül a témába vágóan. Mostani magánéleti problémákon merengek, plusz persze a történet is izgat, eszembe jut, otthon, dvd-n nézve nem tudnék ennyire koncentrálni a dologra, nem tudnék ennyire a bűvkörébe kerülni ennek a jó közepes filmnek, amely kétségtelenül át van gondolva, kapott három jó színészt, és volt pénz a díszletek-helyszínek rendes kialakítására. Ez a film, meg amit velem csinált, jól bizonyítja, miért kell moziba menni megnézni egy filmet.
Mert aztán nemcsak a félig Szerb Antal-os, félig Tónió Krőger-es (illetve annak a lehetőségét is magában hordozó) dolognak jutottam a végére, a moziból kijövet azok az undok, magánéleti, gazdasági, ügyvédi pocsék események kapcsán is erőt kaptam, amelyek persze mostanság folyton ott ólálkodnak az agyamban. Sőt, egészen alapszinten támogatott meg ez az élmény - ismétlem, a film jó közepes, Ben Wishaw remek, Emma Thompson 90%, Hayley Atwell sem rossz, van benne humor, emberismeret, a vége van elcsalva, illetve sokszor szájbarágós az egész. A hibái nyilván abból fakadnak, hogy piacra készült, meg kellett szólítani a lehető legszélesebb réteget - ismét egy érv a piac mindenható hatalma ellen - ez a film nagyobb radikalizmussal sokkal tovább jutott volna, és engem, mint nézőt nem érdekel, hogy mire kellett tekintettel lennie a rendezőnek. (Bár ebbe most nem szeretnék mélyebben belemenni.)
Bár így sem jöttem ki rosszul az egész történetből.
megnéztem délelőtt egy filmet, jól megcsinált hollywoodi történet volt, kosztümös sztori, angolok, kis polgárfiú (kispolgárfiú) bejut Oxfordba, igazából festő akar lenni, kapcsolatba kerül egy erősen katolikus arisztokrata családdal, fura kapcsolatba kerül a két gyerekkel (fiú és lány, mindkettőben van érzékiség is á la Utas és holdvilág), a végén persze fura gellert kap a sztori, elhazudja a maga végét, amúgy is, hollywoodian óvatos és mértéktartó az egész. Utolsó látogatás lesz a címe (két hét múlva mutatják be)
De egyrészt rengeteg dolgot juttat az eszembe, nem is feltétlenül a témába vágóan. Mostani magánéleti problémákon merengek, plusz persze a történet is izgat, eszembe jut, otthon, dvd-n nézve nem tudnék ennyire koncentrálni a dologra, nem tudnék ennyire a bűvkörébe kerülni ennek a jó közepes filmnek, amely kétségtelenül át van gondolva, kapott három jó színészt, és volt pénz a díszletek-helyszínek rendes kialakítására. Ez a film, meg amit velem csinált, jól bizonyítja, miért kell moziba menni megnézni egy filmet.
Mert aztán nemcsak a félig Szerb Antal-os, félig Tónió Krőger-es (illetve annak a lehetőségét is magában hordozó) dolognak jutottam a végére, a moziból kijövet azok az undok, magánéleti, gazdasági, ügyvédi pocsék események kapcsán is erőt kaptam, amelyek persze mostanság folyton ott ólálkodnak az agyamban. Sőt, egészen alapszinten támogatott meg ez az élmény - ismétlem, a film jó közepes, Ben Wishaw remek, Emma Thompson 90%, Hayley Atwell sem rossz, van benne humor, emberismeret, a vége van elcsalva, illetve sokszor szájbarágós az egész. A hibái nyilván abból fakadnak, hogy piacra készült, meg kellett szólítani a lehető legszélesebb réteget - ismét egy érv a piac mindenható hatalma ellen - ez a film nagyobb radikalizmussal sokkal tovább jutott volna, és engem, mint nézőt nem érdekel, hogy mire kellett tekintettel lennie a rendezőnek. (Bár ebbe most nem szeretnék mélyebben belemenni.)
Bár így sem jöttem ki rosszul az egész történetből.
2009. május 3., vasárnap
számok
1100 nap után ismét NB I-es az épp 110 éves FTC.
Semmit nem jelent ez, bár a hagyományra érzékenyebbek itt oldalakat írhatnának.
Plusz a magyar slamperáj is örök téma.
Maradjanak csak a számok.
Semmit nem jelent ez, bár a hagyományra érzékenyebbek itt oldalakat írhatnának.
Plusz a magyar slamperáj is örök téma.
Maradjanak csak a számok.
2009. április 29., szerda
három vicces
Egy hete játszott a Milan a magyar ligaválogatttal, 4-2-re nyert, szép gólok. A meccs közben a kommentátorok arról beszélnek - épp vezettünk -, hogy ez milyen jó, meg hogy a magyar csapat megfordította a hangulatot, mível a közönség a Milan miatt jött ki a stadionba.
Kedveseim,
az ilyen bemutató meccseken ez már csak így van, a közönség szép focit akar látni, gólokat, sztárokat, másodlagos a szurkolás, a végeredmény - nem kell erősködni akkor, ha sikerül gólt rúgnunk.
Aztán a felfoghatatlanul nagyszerű, ma a legszimpatikusabb, legtöbbet fejlődött, hihetetlenül nagyot alkotó magyar sportcsapat, a hokiválogatott első meccse, a Szlovákia elleni bravúros 3-4 után a stúdió kommentátora azt kérdezi a vége előtt 13 másodperccel bekapott gól után a többiektől, nem ugyanezt érezhették-e az emberek az 1954-es berni döntő után. Atyaég, hogy jön az ide? Akkor papíron és a valóságban messze mi voltunk a legjobbak, 2-0-ról elbuktuk a döntőt. Most papíron mi vagyunk a leggyengébbek, leglassabbak, átlag 40 lövést kapunk egy meccsen, a sok szerencsétlen szituáció dacára szerencsénk is van, plusz a csapat szíve - egy ilyen fantasztikus vereség épp hogy nem olyan érthetetlen, irracionális, megmagyarázhatatlan, mint a berni döntő, hanem az az érthetelen stb., hogy hogy nem kaptunk ki jobban, mikor egy-egy kanadai sztárjátékos éves fizetése a magyar hokiszövetség éves költségvetésének 64-szorosa, mikor Kanadában annyi fedett jégcsarnok van, mint ahány igazolt játékos itthon és a többi.
Végül a Lőrinc pap téren Budapesten áll egy jezsuita templom, épp most lett 100 éves, az ünneplés csúcspontja egy vasárnap esti mise, a templom tömve, a plébános érezhetően boldog, remeg a hangja, de a szentbeszédet egy meghívott potentát tartja, gondolom, helyi jezsuita boss.
Van itt minden.
Ünnepeljünk, de... terjedő individualizmus, lopakodó ateizmus réme, 100 szülésre 70 abortusz jut, a szekularizált, liberális állam ateizmust akar terjeszteni (!) - őrületes butaságok keverednek olyan életunt, megkeseredett stílussal, aminek meglehet a létjogosultsága, de hát tán nem egy százéves születésnapon és nem így kéne elmondani.
Mert miben is áll a keresztények feladata? Követni Jézust, lehetőleg úgy, hogy az látszódjon rajtuk, és ehhez hit kell, bizalom és önbizalom, szeretet, nem pedig félelem, savanyúság. Jezsuita bossunk szövege bármelyik netes fórumon elment volna, sirámok és jajszavak mindenünnen. Holott épp egy paptól várná el az ember, hogy máshova téve a hangsúlyokat, máshogyan látván a világot, a hitével átitatva erőt adjon. Nem idióta, infantilis ünneplésre vágyom arcra fagyott 54-es IQ-jú mosollyal, hanem komolyan vehető, de bízó, pozitív és aktív hitre.
A plébános aztán próbálta a szentbeszéd utáni könyörgésekben kiünnepelni magát, azok tényleg szép mondatok voltak.
Kedveseim,
az ilyen bemutató meccseken ez már csak így van, a közönség szép focit akar látni, gólokat, sztárokat, másodlagos a szurkolás, a végeredmény - nem kell erősködni akkor, ha sikerül gólt rúgnunk.
Aztán a felfoghatatlanul nagyszerű, ma a legszimpatikusabb, legtöbbet fejlődött, hihetetlenül nagyot alkotó magyar sportcsapat, a hokiválogatott első meccse, a Szlovákia elleni bravúros 3-4 után a stúdió kommentátora azt kérdezi a vége előtt 13 másodperccel bekapott gól után a többiektől, nem ugyanezt érezhették-e az emberek az 1954-es berni döntő után. Atyaég, hogy jön az ide? Akkor papíron és a valóságban messze mi voltunk a legjobbak, 2-0-ról elbuktuk a döntőt. Most papíron mi vagyunk a leggyengébbek, leglassabbak, átlag 40 lövést kapunk egy meccsen, a sok szerencsétlen szituáció dacára szerencsénk is van, plusz a csapat szíve - egy ilyen fantasztikus vereség épp hogy nem olyan érthetetlen, irracionális, megmagyarázhatatlan, mint a berni döntő, hanem az az érthetelen stb., hogy hogy nem kaptunk ki jobban, mikor egy-egy kanadai sztárjátékos éves fizetése a magyar hokiszövetség éves költségvetésének 64-szorosa, mikor Kanadában annyi fedett jégcsarnok van, mint ahány igazolt játékos itthon és a többi.
Végül a Lőrinc pap téren Budapesten áll egy jezsuita templom, épp most lett 100 éves, az ünneplés csúcspontja egy vasárnap esti mise, a templom tömve, a plébános érezhetően boldog, remeg a hangja, de a szentbeszédet egy meghívott potentát tartja, gondolom, helyi jezsuita boss.
Van itt minden.
Ünnepeljünk, de... terjedő individualizmus, lopakodó ateizmus réme, 100 szülésre 70 abortusz jut, a szekularizált, liberális állam ateizmust akar terjeszteni (!) - őrületes butaságok keverednek olyan életunt, megkeseredett stílussal, aminek meglehet a létjogosultsága, de hát tán nem egy százéves születésnapon és nem így kéne elmondani.
Mert miben is áll a keresztények feladata? Követni Jézust, lehetőleg úgy, hogy az látszódjon rajtuk, és ehhez hit kell, bizalom és önbizalom, szeretet, nem pedig félelem, savanyúság. Jezsuita bossunk szövege bármelyik netes fórumon elment volna, sirámok és jajszavak mindenünnen. Holott épp egy paptól várná el az ember, hogy máshova téve a hangsúlyokat, máshogyan látván a világot, a hitével átitatva erőt adjon. Nem idióta, infantilis ünneplésre vágyom arcra fagyott 54-es IQ-jú mosollyal, hanem komolyan vehető, de bízó, pozitív és aktív hitre.
A plébános aztán próbálta a szentbeszéd utáni könyörgésekben kiünnepelni magát, azok tényleg szép mondatok voltak.
2009. április 15., szerda
a Gyurcsány-mítosz
ezt az írást egy Mancs-cikk nyomán írtam, de jó lesz ide is. (Tessék egy kedves részlet)
Búr-Baky Miklós írásával számos ponton egyetértek, mégis más végkövetkeztetésre jutottam. Láthatóan konzisztens és megalapozott világképe szerint Gyurcsány és Antall volt a rendszerváltás utáni Magyarország két valódi államférfija, ami azért érdekes, mert ennek ellenére az Antall utáni éra máig Orbán Viktorról szól, az ő vezetői habitusa, stílusa, érdekei hatnak leginkább a magyar politikai életre. Gyurcsány is Orbán köpönyegéből bújt elő, a szocialisták már rég szerettek volna egy olyan vezetőt, akik képes levetkőzni a szocialista nyelvi paneleket, és nem csak a lakóssági fórumok népe előtt képes hódítani. Gyurcsány erre alkalmasnak tűnt, bár kétségtelenül épp ez a néptribuni szerepe a legkevésbé hiteles – megnyilatkozásai, szóbeli stílusa olyan műanyag, mint egy 80-as évekbeli kék iskolaköpeny.
Búr-Baky Miklós írásával számos ponton egyetértek, mégis más végkövetkeztetésre jutottam. Láthatóan konzisztens és megalapozott világképe szerint Gyurcsány és Antall volt a rendszerváltás utáni Magyarország két valódi államférfija, ami azért érdekes, mert ennek ellenére az Antall utáni éra máig Orbán Viktorról szól, az ő vezetői habitusa, stílusa, érdekei hatnak leginkább a magyar politikai életre. Gyurcsány is Orbán köpönyegéből bújt elő, a szocialisták már rég szerettek volna egy olyan vezetőt, akik képes levetkőzni a szocialista nyelvi paneleket, és nem csak a lakóssági fórumok népe előtt képes hódítani. Gyurcsány erre alkalmasnak tűnt, bár kétségtelenül épp ez a néptribuni szerepe a legkevésbé hiteles – megnyilatkozásai, szóbeli stílusa olyan műanyag, mint egy 80-as évekbeli kék iskolaköpeny.
De kétségtelenül neki volt bármiféle elképzelése a szocialista párt, a szocialista gondolat jövőjét illetően. Orbán országlása után az MSZP megindította a permanens kampányt, Medgyessy és Kovács jobb híján osztogatással próbálták megnyerni négyéves kampányuk. Ennél Gyurcsány többet ígért, nem véletlenül volt képes a maga mögé állítani a pártot Medgyessy leváltásakor.
Ígért és ígért – és eleinte komolyan is lehetett venni az ígéreteit. Az őszödi beszéd is reménykeltő volt a maga nyerseségével, szókimondásával, igazságával, mindazonáltal egy ilyen beszéden rajtakapott politikus szerintem lemond egy komoly országban. Miért? Akármennyire is retorikai, meggyőzés céljából van az a szöveg faragva, egy ilyen mondatot, hogy „nyilvánvalóan végighazudtuk az utolsó másfél-két évet”, „trükkök százai, amiről nyilvánvalóan nektek nem kell tudni” nem lehet megúszni. De nem is az ország komolyságáról van szó. Hanem a saját elveiről. Gyurcsány azzal tagadta meg hangoztatott elveit, hogy nem mondott le – nem lett következménye az őszödi beszédnek sem.
Kiderült, hogy az őszödi beszéd elmondója sem óhajt leszámolni a magyar politikai élet legnagyobb hazugságával, a szekértáborok logikájával. Ez az Orbán által újrafelhasznált, felélesztett kettéosztottság, mint mindenki tudja, igen egyszerű, kis mentális befektetést igénylő honpolgári viselkedésbe torkollik: vannak ők és mi, minden eszköz megengedett a részünkről, hogy az ő visszatérésüket megakadályozzuk, mert az maga lenne a borzalom, dögvész, honhalál. Így aztán nem kell lapozgatni politikai programokat, elemző cikkeket olvasni, egyáltalán nem kell fárasztani magunkat – dichotómia van, azt szevasz. Gyurcsánynak ezen a hazugságon is túl kellett volna lépni, nem sikerült.
De rendben, lendüljünk túl a dolgon, elvégre ez a beszéd taktikai fogás volt. És működött is, nosza, akkor tehát jöjjenek azok a bizonyos reformok, mert ugye „Reform vagy bukás, nincs más.”
Aztán kiderült, hogy van. Ekkor kellett volna Gyurcsánynak másodszor lemondania. Amikor elhozta a bársonyos reformok korát, amikor megbélyegezte a(z őszödön rá oly jellemző, és reménykeltő) „reformdühöt”. Helyette jött a pótcselekvés, sok-sok programocska, semmi nem lett belőlük, esetleg az egyik felülírta a másikat.
Búr-Baky szerint mindezekért a jobboldalt és az SZDSZ-t terheli a felelősség, Gyurcsány csak alkalmazkodott a helyzethez. De mégis ő volt hatalmon, hát miért nem gondolt arra, hogy felálljon, ne adja a nevét a vállalhatatlan lépésekhez? Mert az vereség lett volna? Mihez volt elengedhetetlen Gyurcsány személye? A kisebbségi lavírozáshoz? Hol van már az őszödi Gyurcsány? A reformok képviselője? Hol van a Búr-Baky által emlegetett grandezza?
Gyurcsány legnagyobb hibája az volt, hogy hiteltelen lett őszödi önmagához. Ki is szavazzon ekkor rá? S egyszerre úgy tűnik, a baloldal formátumos embere szerepekbe szorult politikus.
Végül a szocialista párt: igen, valóban a párt tűnik a reformok és Gyurcsány legnagyobb ellenfelének. De miért kellett akkor Gyurcsánynak a vezetői szerep akkor, amikor már esélye sem volt a reformokra? Miben bízott? Búr-Baky összekeveri a dolgokat: ha az MSZP megijedt a változásoktól, és gúzsba kötötte a miniszterelnöke kezét, az miért ragaszkodott a hatalmához?
Volt tehát egy felvilágosult abszolutista miniszterelnökünk, aki mert nagyot álmodni, de a jobboldal, a koalíciós partner és a saját pártja ellenében nem tudott sikeres lenni. Ha így is van (bár elég abszurdul hangzik), az ő felelőssége, hogy a végére teljesen kiüresedett, hiteltelen figurának tűnve távozott. Hogy az örökké harcos attitűd a megalkuvásévá vált. Hogy őrá is visszahullt, igaz lett saját mondata: „Mi azért nem merünk hozzányúlni egy sor nyilvánvaló társadalmi hazugsághoz, mert félünk a ránk ható politikai következményektől.”
2009. március 27., péntek
Döglött, gracióz oroszlánok
Mondhatni, aki ma az MSZP-vel viccelődik, folyamatosan hullagyaláz egy elhunyt oroszlánt, de most, hogy az Osztapenko-szobornak is fel van ajánlva a miniszterelnöki poszt (állítólag nem vállalja), eszembe jut a magyar fociválogatott analógiája: egy időben az NB I-ben több volt a válogatott, mint a kimaradó játékos. Kb. mint a magyar kitüntetettek, lovagi középkereszt bronz fokozat, réz paszomány a Hranulák Elek Színház másodkönyvelőjének és még 200 társa.
Nagyvonalúság, jut eszembe hatalomhz való ragaszkodás (MSZP) és válságkezelés (FIDESZ) kapcsán, utóbbi abban a vicces helyzetben van, hogy most azért utasítja el a (mondjuk) Surányit, hogy később (amikor minden hét számít, hát persze) ő nevezhesse ki az ő Surányiját, egy pártokon felül álló satöbbit, aki eltakarítja a romhalmazt, letolja a torkokon a slagot a gyomormosáshoz, hgy utána Viktor darálja belénk a narancsot. A magyar közélet grandezzája.
Nagyvonalúság, jut eszembe hatalomhz való ragaszkodás (MSZP) és válságkezelés (FIDESZ) kapcsán, utóbbi abban a vicces helyzetben van, hogy most azért utasítja el a (mondjuk) Surányit, hogy később (amikor minden hét számít, hát persze) ő nevezhesse ki az ő Surányiját, egy pártokon felül álló satöbbit, aki eltakarítja a romhalmazt, letolja a torkokon a slagot a gyomormosáshoz, hgy utána Viktor darálja belénk a narancsot. A magyar közélet grandezzája.
2009. március 5., csütörtök
Nemzeti egység
Szóval,
lassan minden egyértelművé válik, itten kész, egy dolgot lehet csinálni - amit amúgy még senki nem akar, de hát ez nem akarat kérdése - tudjuk, nyugdíjasstop, mínusz 3000 milliárd, maximumíz, minőség.
Namármost ha ez a választási lehetőség, de még így is külső körülményektől függ , hogy jegyrendszer lesz-e vagy sem, minden szimbolikus lépésnek súlya van.
Európában politikailag kétféle reakciót váltott ki a válság: nemzeti összefogást, illetve kormányválságot. Mivel nálunk az egyik legrosszabb a helyzet, azt gondolom, egy kormányváltás tovább mélyítené a bizonytalanságot, főleg mivel a Fidesz gazdasági elképzeléseiről olyan hihetetlenül sokat tudni. Most pedig arra végképp nincs idő, hogy egy "nem tuttuk, mi a pontos hejzet, de most, hogy láttyuk, hát nem tudunk micsinálni"-szerű szövegbozótost is bejárjunk.
Ellenben jó üzenete lenne egy szükségállapotban szokásos összeborulásnak - aminek pontos technikájáról még nincs elképzelésem.
Bár.
Épp tegnap láttam a Puskás-filmet, és Tischler János kiváló cikke a lengyel rendszerváltásról is ugyanazt a dolgot erősített meg bennem: "Jaruzelski javára írható, hogy amikor 1988 táján választania kellett az ismételt erőszak vagy az ellenzékkel való párbeszéd között, ez utóbbit tette, s ezzel - akarva- akaratlanul - elsőként mutatott példát a lehetséges politikai átalakulás irányába. Kádár erre sohasem lett volna képes." A pitiánerség, a kisszerűség kultúrájáról mintha nem értekeznénk annyit - amikor Puskás elhagyja az országot '56-ban, még nem biztos benne, hogy kint marad vagy nem. Amikor meglátja a róla írt mocskolódó, pártrendelésre írt gyalázatos cikkeket, dönti el, kint marad. Ugyanaz a rendszer fosztott meg minket Puskástól, amely előbb korrumpálta azzal, hogy ahelyett, hogy rendes fizetést adott volna neki (és az egész aranycsapatnak), hagyta, hogy harisnyát, órát egyebeket büntetlenül csempészhessen a külföldi túráiról. Nem tudom, átérezzük-e ennek a súlyát: nem a teljesítmény honorálása a cél, hanem a tettestárssá tétel, a morális lezüllesztés, a korrupció (jut eszembe, amikor NATO-csúcs volt Budapesten, a BKV akkori vezére sem egy napos ingyenes közlekedést hirdetett a lezárások miatt megbénult városnak, hanem azt, hogy az ellenőrzés majd "kevésbé lesz hatékony". Esterházy Péter joggal háborodott fel ezen, majd elindult buszjegyeket osztani a városba.)
Szóval nem várok csodát a Fidesztől sem, majd alkalmasint átsomolygok kenyérjeggyel a kezemben a mögöttem sorban álló Pokorni Zoltánra.
(És még valami: az állam korrumpálása, a szavazatok indirekt (?) vásárlása képében továbbra is folyik: ahogy Krémer Balázs Mancs-os publicisztikája az állami családtámogatási rendszerről jól levezeti, a középosztály körében végzett gyes-propaganda törés nélkül folytatja a kádári módszereket állam és nép között.)
lassan minden egyértelművé válik, itten kész, egy dolgot lehet csinálni - amit amúgy még senki nem akar, de hát ez nem akarat kérdése - tudjuk, nyugdíjasstop, mínusz 3000 milliárd, maximumíz, minőség.
Namármost ha ez a választási lehetőség, de még így is külső körülményektől függ , hogy jegyrendszer lesz-e vagy sem, minden szimbolikus lépésnek súlya van.
Európában politikailag kétféle reakciót váltott ki a válság: nemzeti összefogást, illetve kormányválságot. Mivel nálunk az egyik legrosszabb a helyzet, azt gondolom, egy kormányváltás tovább mélyítené a bizonytalanságot, főleg mivel a Fidesz gazdasági elképzeléseiről olyan hihetetlenül sokat tudni. Most pedig arra végképp nincs idő, hogy egy "nem tuttuk, mi a pontos hejzet, de most, hogy láttyuk, hát nem tudunk micsinálni"-szerű szövegbozótost is bejárjunk.
Ellenben jó üzenete lenne egy szükségállapotban szokásos összeborulásnak - aminek pontos technikájáról még nincs elképzelésem.
Bár.
Épp tegnap láttam a Puskás-filmet, és Tischler János kiváló cikke a lengyel rendszerváltásról is ugyanazt a dolgot erősített meg bennem: "Jaruzelski javára írható, hogy amikor 1988 táján választania kellett az ismételt erőszak vagy az ellenzékkel való párbeszéd között, ez utóbbit tette, s ezzel - akarva- akaratlanul - elsőként mutatott példát a lehetséges politikai átalakulás irányába. Kádár erre sohasem lett volna képes." A pitiánerség, a kisszerűség kultúrájáról mintha nem értekeznénk annyit - amikor Puskás elhagyja az országot '56-ban, még nem biztos benne, hogy kint marad vagy nem. Amikor meglátja a róla írt mocskolódó, pártrendelésre írt gyalázatos cikkeket, dönti el, kint marad. Ugyanaz a rendszer fosztott meg minket Puskástól, amely előbb korrumpálta azzal, hogy ahelyett, hogy rendes fizetést adott volna neki (és az egész aranycsapatnak), hagyta, hogy harisnyát, órát egyebeket büntetlenül csempészhessen a külföldi túráiról. Nem tudom, átérezzük-e ennek a súlyát: nem a teljesítmény honorálása a cél, hanem a tettestárssá tétel, a morális lezüllesztés, a korrupció (jut eszembe, amikor NATO-csúcs volt Budapesten, a BKV akkori vezére sem egy napos ingyenes közlekedést hirdetett a lezárások miatt megbénult városnak, hanem azt, hogy az ellenőrzés majd "kevésbé lesz hatékony". Esterházy Péter joggal háborodott fel ezen, majd elindult buszjegyeket osztani a városba.)
Szóval nem várok csodát a Fidesztől sem, majd alkalmasint átsomolygok kenyérjeggyel a kezemben a mögöttem sorban álló Pokorni Zoltánra.
(És még valami: az állam korrumpálása, a szavazatok indirekt (?) vásárlása képében továbbra is folyik: ahogy Krémer Balázs Mancs-os publicisztikája az állami családtámogatási rendszerről jól levezeti, a középosztály körében végzett gyes-propaganda törés nélkül folytatja a kádári módszereket állam és nép között.)
2009. február 23., hétfő
Szégyenek
Felgyorsultak az események, ennek megfelelően a reflexiók is élesebbek. Veszprém után egyre többen ítélik el az értelmiségi finomkodást, miszerint tudomásul kéne venni, hogy vannak a cigányokra jellemző bűnelkövetési módok, van cigánybűnözés, és nincs értelme úgy tenni, mintha nem lenne.
Szerintem az értelmiség hibája ennél nagyobb.
Nem vettek tudomást az országról. Nem törődtek az elszegényedéssel, a kettészakadással. Nem lobbiztak jobb oktatói állásokért, nem törekedtek tanári munkát kapni a hátrányos helyzetű térségekben, nem törekedtek kapcsolatot találni izolált honfitársainkhoz. Lemondtak az ország egy részéről.
Ők? Mi.
A fanyalgás hatása így üt vissza (lásd még: "Ezeknek?!")
Ha leszarunk egy országot, akkor előbb-utóbb magunkat is egy barnás közegben találjuk. Ilyen egyszerű.
Más: SzabóZ-vel ritkán értek egyet, most nagyjából igen - a kormány megint rosszul reagál. Nem kezeli felnőttként a társadalmat, nem informál, hanem megvéd, védszárnyat terjeszt ki felénk, mi pedig bebújhatunk a kormány madárhónalja alá. Mikor jön már egy olyan hatalom, amely nem a saját erejének kiterjesztéseként értelmezi a kormányzást?
Máskor többet, kedves néném.
Szerintem az értelmiség hibája ennél nagyobb.
Nem vettek tudomást az országról. Nem törődtek az elszegényedéssel, a kettészakadással. Nem lobbiztak jobb oktatói állásokért, nem törekedtek tanári munkát kapni a hátrányos helyzetű térségekben, nem törekedtek kapcsolatot találni izolált honfitársainkhoz. Lemondtak az ország egy részéről.
Ők? Mi.
A fanyalgás hatása így üt vissza (lásd még: "Ezeknek?!")
Ha leszarunk egy országot, akkor előbb-utóbb magunkat is egy barnás közegben találjuk. Ilyen egyszerű.
Más: SzabóZ-vel ritkán értek egyet, most nagyjából igen - a kormány megint rosszul reagál. Nem kezeli felnőttként a társadalmat, nem informál, hanem megvéd, védszárnyat terjeszt ki felénk, mi pedig bebújhatunk a kormány madárhónalja alá. Mikor jön már egy olyan hatalom, amely nem a saját erejének kiterjesztéseként értelmezi a kormányzást?
Máskor többet, kedves néném.
2009. február 2., hétfő
Federer megint
Már csak egy Grand Slamet kell nyernie, hogy beérje Samprast, a legtöbb döntőt játszó Lendlt épp most csípte el. Valószínűleg ő az eddigi legjobb, de erről már volt szó.
Csak a legjobbaknak vannak hihetetlen dolgaik. Négy játszma, 2:2 a 44 órával ezelőtt több mint 5 órás meccset játszó Nadal ellen. Az már alig él. Csak egy középerős játékot kéne produkálni - 13 Grand Slam után.
És nem megy. Federer megveri magát. Az utolsó szettben 14 ki nem kényszerített hibát üt, két kettőshibát, hat nyerőt - egy holtfáradt ellenféllel szemben.
Az eredményhirdetéskor pedig elsírja magát. Ő a világ legjobbja. Aki csak egy játékos ellen nem tud nyerni.
És ez a sírás megint azt a gyermekit mutatja meg benne, a zseniben, aki (csak(?)) játszik.
Zavartan áll egymás mellett győztes és vesztes, Nadal is megilletődötten - úgy állnak ott a kupákkal a vakuk fényében, mintha el akarták volna lopni őket, de még a kertben megfogta őket a kutya.
Csak a legjobbaknak vannak hihetetlen dolgaik. Négy játszma, 2:2 a 44 órával ezelőtt több mint 5 órás meccset játszó Nadal ellen. Az már alig él. Csak egy középerős játékot kéne produkálni - 13 Grand Slam után.
És nem megy. Federer megveri magát. Az utolsó szettben 14 ki nem kényszerített hibát üt, két kettőshibát, hat nyerőt - egy holtfáradt ellenféllel szemben.
Az eredményhirdetéskor pedig elsírja magát. Ő a világ legjobbja. Aki csak egy játékos ellen nem tud nyerni.
És ez a sírás megint azt a gyermekit mutatja meg benne, a zseniben, aki (csak(?)) játszik.
Zavartan áll egymás mellett győztes és vesztes, Nadal is megilletődötten - úgy állnak ott a kupákkal a vakuk fényében, mintha el akarták volna lopni őket, de még a kertben megfogta őket a kutya.
2009. január 14., szerda
ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ
"Egyre inkább úgy látom, hogy új intézkedésekre, reformokra, változásokra szükség lesz a következő hónapokban és években - fogalmazott Gyurcsány Ferenc kormányfő azt követően, hogy megbeszélést folytatott a Nemzetközi Valutaalap (IMF) vezérigazgatójával."
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
