Búr-Baky Miklós írásával számos ponton egyetértek, mégis más végkövetkeztetésre jutottam. Láthatóan konzisztens és megalapozott világképe szerint Gyurcsány és Antall volt a rendszerváltás utáni Magyarország két valódi államférfija, ami azért érdekes, mert ennek ellenére az Antall utáni éra máig Orbán Viktorról szól, az ő vezetői habitusa, stílusa, érdekei hatnak leginkább a magyar politikai életre. Gyurcsány is Orbán köpönyegéből bújt elő, a szocialisták már rég szerettek volna egy olyan vezetőt, akik képes levetkőzni a szocialista nyelvi paneleket, és nem csak a lakóssági fórumok népe előtt képes hódítani. Gyurcsány erre alkalmasnak tűnt, bár kétségtelenül épp ez a néptribuni szerepe a legkevésbé hiteles – megnyilatkozásai, szóbeli stílusa olyan műanyag, mint egy 80-as évekbeli kék iskolaköpeny.
De kétségtelenül neki volt bármiféle elképzelése a szocialista párt, a szocialista gondolat jövőjét illetően. Orbán országlása után az MSZP megindította a permanens kampányt, Medgyessy és Kovács jobb híján osztogatással próbálták megnyerni négyéves kampányuk. Ennél Gyurcsány többet ígért, nem véletlenül volt képes a maga mögé állítani a pártot Medgyessy leváltásakor.
Ígért és ígért – és eleinte komolyan is lehetett venni az ígéreteit. Az őszödi beszéd is reménykeltő volt a maga nyerseségével, szókimondásával, igazságával, mindazonáltal egy ilyen beszéden rajtakapott politikus szerintem lemond egy komoly országban. Miért? Akármennyire is retorikai, meggyőzés céljából van az a szöveg faragva, egy ilyen mondatot, hogy „nyilvánvalóan végighazudtuk az utolsó másfél-két évet”, „trükkök százai, amiről nyilvánvalóan nektek nem kell tudni” nem lehet megúszni. De nem is az ország komolyságáról van szó. Hanem a saját elveiről. Gyurcsány azzal tagadta meg hangoztatott elveit, hogy nem mondott le – nem lett következménye az őszödi beszédnek sem.
Kiderült, hogy az őszödi beszéd elmondója sem óhajt leszámolni a magyar politikai élet legnagyobb hazugságával, a szekértáborok logikájával. Ez az Orbán által újrafelhasznált, felélesztett kettéosztottság, mint mindenki tudja, igen egyszerű, kis mentális befektetést igénylő honpolgári viselkedésbe torkollik: vannak ők és mi, minden eszköz megengedett a részünkről, hogy az ő visszatérésüket megakadályozzuk, mert az maga lenne a borzalom, dögvész, honhalál. Így aztán nem kell lapozgatni politikai programokat, elemző cikkeket olvasni, egyáltalán nem kell fárasztani magunkat – dichotómia van, azt szevasz. Gyurcsánynak ezen a hazugságon is túl kellett volna lépni, nem sikerült.
De rendben, lendüljünk túl a dolgon, elvégre ez a beszéd taktikai fogás volt. És működött is, nosza, akkor tehát jöjjenek azok a bizonyos reformok, mert ugye „Reform vagy bukás, nincs más.”
Aztán kiderült, hogy van. Ekkor kellett volna Gyurcsánynak másodszor lemondania. Amikor elhozta a bársonyos reformok korát, amikor megbélyegezte a(z őszödön rá oly jellemző, és reménykeltő) „reformdühöt”. Helyette jött a pótcselekvés, sok-sok programocska, semmi nem lett belőlük, esetleg az egyik felülírta a másikat.
Búr-Baky szerint mindezekért a jobboldalt és az SZDSZ-t terheli a felelősség, Gyurcsány csak alkalmazkodott a helyzethez. De mégis ő volt hatalmon, hát miért nem gondolt arra, hogy felálljon, ne adja a nevét a vállalhatatlan lépésekhez? Mert az vereség lett volna? Mihez volt elengedhetetlen Gyurcsány személye? A kisebbségi lavírozáshoz? Hol van már az őszödi Gyurcsány? A reformok képviselője? Hol van a Búr-Baky által emlegetett grandezza?
Gyurcsány legnagyobb hibája az volt, hogy hiteltelen lett őszödi önmagához. Ki is szavazzon ekkor rá? S egyszerre úgy tűnik, a baloldal formátumos embere szerepekbe szorult politikus.
Végül a szocialista párt: igen, valóban a párt tűnik a reformok és Gyurcsány legnagyobb ellenfelének. De miért kellett akkor Gyurcsánynak a vezetői szerep akkor, amikor már esélye sem volt a reformokra? Miben bízott? Búr-Baky összekeveri a dolgokat: ha az MSZP megijedt a változásoktól, és gúzsba kötötte a miniszterelnöke kezét, az miért ragaszkodott a hatalmához?
Volt tehát egy felvilágosult abszolutista miniszterelnökünk, aki mert nagyot álmodni, de a jobboldal, a koalíciós partner és a saját pártja ellenében nem tudott sikeres lenni. Ha így is van (bár elég abszurdul hangzik), az ő felelőssége, hogy a végére teljesen kiüresedett, hiteltelen figurának tűnve távozott. Hogy az örökké harcos attitűd a megalkuvásévá vált. Hogy őrá is visszahullt, igaz lett saját mondata: „Mi azért nem merünk hozzányúlni egy sor nyilvánvaló társadalmi hazugsághoz, mert félünk a ránk ható politikai következményektől.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése