Festői semmitmondás

(ez máshol jelent volna meg, de ott végül nem, így itt)

Fernando Meirelles nagy fába vágta a fejszéjét, amikor José Saramago Vakság című regényének megfilmesítésébe kezdett: a világtalanságot kellett láttatnia.

A brazil rendező eddig első filmjére lehet a legbüszkébb, az Isten városa brazil nyomortelepeinek és fiatalkorú bűnözőinek életét bemutatva nemzetközi érdeklődést váltott ki a téma iránt, s megteremtett pár felejthetetlen karaktert (pl. Kiskocka) és képsort és atmoszférát. A második film az érzékeny és esztétizált Az elszánt diplomata volt, Afrika-problematikája ügyesen keveredett a személyes drámával, a mindig magas szinten játszó Ralph Fiennes mellett a terhesen játszó Rachel Weisz kisugárzása fantasztikus volt – Meirelles sikeresen tette le a hollywoodi mestervizsgát.

A Vakságban is csak hemzsegnek a sztárok: a főszereplő Julianne Moore, Mark Ruffalo, de feltűnik a remek Gael Garcia Bernal, Danny Glover is. Pénz is jutott a produkcióra, az egyetlen kérdés az, hogy lehet a Saramago-féle irdatlan erejű prózavilágot, a narráció uralmát sikeresen adaptálni a vászonra.
A történet egyszerű, és ebben rejlenek a feldolgozás nehézségei is: a Városban a forgalomban egy autós egyik pillanatról a másikra megvakul. Az orvosok nem találják nyomát szervi eredetű bajnak, ráadásul a vakság nem a szokásos elsötétülés, hanem fordítva, elfehéredés által áll be. A Fehér kór fertőz – a társadalom emblematikus egyedein (az orvos, a kurva, a tolvaj, a gyerek stb.) látjuk, ahogy elterjed. A fertőzötteket a kormány egy gettóba zárja, az orvos férje mellett kitartó nő (Julianne Moore) látóként kerül a vakok közé. Ő az egyedüli, aki lát, s az egyre gyarapodó számú kiszolgáltatott vak között elindul a társadalmi szerveződés – a kormány által pusztán etetésre érdemesített, őrzött tömeg története ezen a ponton tanmesévé fordul. Meirelles mindent megtesz, hogy a senki által nem takarított, sorsára hagyott földi poklot lefesse, de épp ez a nagy igyekezet teszi túlságosan illusztrációszerűvé, erőtlenné, szolgaivá az egészet. Könyvillusztrációk Gustave Doré modorában, könyv nélkül.

Belső pokoljárásuk után a vakok végül kiszabadulnak, ekkor kezdődik a valódi pokoljárás, ezt Meirelles már a dolgok dimenziója miatt is hatásosabban és hitelesebben képes megfesteni – a vakság ugyanis mindenkit elért, a Város káoszba süllyedt, az utcákon halottak, kosz, támolygó vakok. A kifosztott szupermarket polcai közt keresgélő, elállatiasodott emberek ugyanakkor egy rossz zombifilm szörnyeire emlékeztetnek, a rendező nem képes esszencializálni, sűríteni a létállapotot. A vakság közege, bár festői, nem működik, nem hiteles.

A vakság a kiszolgáltatottság metaforája, és mint ilyen, részben képes az egészet felmutatni. A nyilasok rémuralma alatt történt, hogy Szálasi hordái vak zsidókat tereltek egy nyilasház udvarára, nagyokat csattogtattak egy eszközzel, amit a szerencsétlen vakok lövéseknek véltek, a földre vetették, és véresre verték magukat – a nyilasok ezen jól szórakoztak. A Vakság, bár kísérletet tesz egy ennyire megrendítő, az emberi természetről árulkodó történet elmondására, kudarcot vall – túlságosan filmszerű akar lenni, túlságosan hű akar lenni, túlságosan kiszolgálja a színészeit, túlságosan szépen komponálja az emberi faj lealacsonyodását. Nem az alázat a baj, hanem az, hogy Meirellesnek láthatóan sokkal inkább formai, mint eszmei kihívást jelentett a megfilmesítés – azaz nem gondolt semmit a Vakságról.