Felgyülemlett megint az írnivaló, Athén és Görögország elvett egy csipetnyi időt, persze megérte. Nem kezdem az obligatorische fanyalgással a hazatérés kapcsán, csak jelzem, hogy az első magyar nyelvű poén, amit meghallottam, az volt, hogy "Cicília", nem vagyok hajlandó magyarázni. Azon persze el lehet mélázni, hogy ez a furcsa szorongásérzés miért él oly sokakban, amikor hazatérni szándékozik valahonnan, azt hiszem részben csak a hagyományos magyarhoni közérzet a hibás. Pontosabban a közérzet bennünk élő oroszlánrészére kevésbé gondolunk ilyenkor: a mísz és undok önrésztől félünk, hogy beülünk az autónkba, és suttyó vezetők leszünk; hogy a villamoson összetorlódott tömegen "átverekedni' akarjuk magunkat, nem megkérni őket, hogy legyenek szívesen átengedni minket stb.
De hát itthon vagyunk, olvassuk az újságokat a neten, az index.hu mára teljesen olvashatatlan lett, koszos lesz a képernyő, ha beírom az url-t. Műbalhék és érdektelen baromságok tételezik a közbeszédet. Görögországban tűz van-volt, a lapok, a tévék csak ezzel foglalkoztak, állami tévék alakultak át hírcsatornává. Természetesen tüntetés és az anarchistáknak köszönhetően összecsapások is voltak a tűz kapcsán. Az emberek foglalkoznak magukkal.
Athén is érdekes volt, most kicsit rothadóbb és szétesőbb, mint általában. A Plaka, az Akropolisz alatti kis történelmi-kisvárosias rész nagyszerű hely, ott a legjobb frappét inni, de nem lenne az igazi az utcán ülő, csóró, politizáló figurák, vagy a leomló múlt századi villák nélkül (sose értettem, hogy az állandó lakáshiánnyal és a folyton emelkedő ingatlanárakkal jellemzett városban hogyan lehetséges ez, de számos oka lehet, örökség körüli mizéria pl.) , hamisan éneklő rózsaszín hajú punkok, stílusosan modortalan pincérek nélkül. A nap szénné égeti nappal, este a kabócák és a csótányok ciripelik össze. Brutális monstrum épül Akropolisz Múzeum gyanánt, az előtte álló, így magára az Akropoliszra nyíló kilátást eltakaró 19. századi szépséges házakat a városvezetés elbontaná, hogy a múzeum a tárgyával "dialógusba kerüljön". Azóta erről vitázik az egész város. Élő város, a macskák autók tetején ülnek stílusban-színben illően.
Az emberek egymásra néznek beszéd közben.
A másik dolog: Praxitelész. Mivel épp volt róla egy kiállítás, megnéztük, és érdekes dolgokat tudtunk meg. Egy óriási hatású szobrászról van szó, akinek szinte csak a hatását ismerjük, eredeti szobrai nem maradtak ránk. Hét hiteles talapzat maradt fent utána, a többi mind másolat, illetve az ő szobrait imitáló későbbi, római művek. Ez a negatív, árnyékéletmű óriási dolog, nem is értem, hogyhogy nem született még erről poszmodern regény (persze születhetett simán, csak nem tudok róla). A hamis szignatúrájú maradék három talapzat már csak hab a tortán. Nagyon kis kompakt metafora kultúra, kulturális tudás, időbeliség témakörökben.
2007. augusztus 30., csütörtök
2007. augusztus 15., szerda
Egy kultúrafelfogás vége
A most következőkben Báron György rádiós állapotokat taglaló cikkéből kiindulva szeretnék érinteni pár kérdést főleg az értelmiségi állapotokról. Báron György Such György rádióelnöki intézkedéseit ítéli el, amely szerinte feladja a közszolgálatiságot, és a kereskedelmi média elveit alkalmazná a Magyar Rádióban. Such csökkenti a rádiósok számát, hogy ezzel pénzt takarítson meg, ugyanakkor fiatalítja a műsorstruktúrát: megszűnt sok régi műsor, mint a Jó ebédhez szól a nóta, vagy a Szabó család, s csökkent számos kevésbé hallgatott rétegműsor adásideje is. Báron visszautal Vásárhelyi Mária cikkére is, amely az elbocsájtotások hátteréül politikai alkut vázol fel.
Báron nagyjából azt állítja:
1, Suchnak nincs koncepciója illetve "Lehet, létezik ilyen elképzelés, de azt akkor ismertetni kéne és vitára bocsátani, mint azt Vásárhelyi Mária joggal kéri számon".
2, Csak szervezeti kérdést lát a rádió működtetésében - "koncentráljunk magára az érvelésre. Nevezetesen, hogy egy fontos szellemi műhely önállóságának felszámolását pusztán szervezeti-piaci kérdésnek fogja fel."
3, Állami pénzből akar kereskedelmi médiát csinálni "...elsősorban azt próbálnám meghatározni, mire kell költenem az adófizetők pénzét. Ugyanarra, amit a kereskedelmi rádiók ingyen is nyújtanak (sőt, nettó befizetők a közös kasszába)? Aligha." ill. "Mert minek közpénzt adni arra, amit máshol ingyen megkaphatok?"
4, Szerinte Such "folyvást a szervezetről, a hallgatottságról és a korösszetételről szónokol."
5, A rádióelnök racionalizál, ugyanakkor nem teremti meg a feltételeket a kisebb létszámú munkához: "Ahhoz ugyanis, hogy a munkatársak napi nyolc órában a Magyar Rádiónak mint fő munkahelyüknek dolgozzanak, meg kellene teremteni az anyagi és tárgyi feltételeket."
6, Fejtegeti a költségcsökkentő tételek elhúzódó negatív hatását.
Ezek mögött egy sokkal nagyobb konfliktus körvonalazódik. Előtte azonban el kell mondjam, hogy a Such-féle átalakítást céljaiban érteni vélem, eszközeiben azonban nem ismerem. A cikkek alapján azonban úgy tűnik, ugyanolyan messianisztikus hévvel végzett erőszakos népboldogítással állunk szemben, mint a Gyurcsány-féle doktrína értelmében. Ahogy a miniszterelnök is soha nem látott módon központosította a hatalmat a kezében a reformok kierőszakolása érdekében, úgy vagdalkozik Such is a rádiós reform kapcsán. Kompromisszumok nélkül és gyanakvással tele.
A fő kérdés tehát az, hogy mit jelent ma a közszolgálatiság, és milyen a mai magyar értelmiség kulturális beállítódása.
Báron György filmesztéta, azon generáció tagja, akik a 60-as, 70-es években kezdték pályájukat, s akikre egy alapvetően a felvilágosodás elveit valló, elitista kultúrafelfogás jellemző. Ez a magaskulturális hozzáállás bizonyos keretek között képviselhető volt a Kádár-korszakban, elég belepillantanunk egy útikönyvbe, hogy lássuk, mennyire más sztenderdek voltak akkoriban, mint ma. A popkultúra ekkoriban szigorúan elkülönült a magaskultúrától. Báron aztán később sem revideálta hozzáállását: óráin sokszor jelentette ki túlozva, hogy 1968 után nem készült érdemleges filmalkotás.
A magyar értelmiség ezen hozzáállása a rendszerváltás után sem változott, jóllehet a magaskultúra privilegizált helyzete megszűnt: megszűnt, illetve egyre gyengült az államilag dotált könyvkiadás, és az állami művészetpártolás is egyre kisebb lett. Elindult számos vita arról, hogy vajon teljesen a piaci viszonyok között kéne-e elgondolni a művészetet is, avagy bizonyos állami részvétel mindig szükséges lesz-e. Mára kialakult az a helyzet, hogy még mindig az egyes ágazatok érdekérvényesítőképességén áll az állami részvétel mértéke, ugyanakkor sok helyen nagyfokú piacosodás ment végbe.
Így aztán az értelmiség máig ellenségesen tekint a popkultúrára, a kereskedelmi média pedig igen alacsony színvonalon teljesít.
A rádióátalakítás egy olyan felfogáson alapul, amely nem tekinti ellentmondásnak a hallgatottságot és az értéket. Ha valaki látott már tévéműsort a BBC Prime tévécsatornán, pontosan tudja, hogy ez a felfogás legitim. Rengeteg kultúrát lehet közvetíteni, úgy nevezett magaskultúrát is és úgy nevezett popkultúrát is - "úgy nevezett", mert a kettéosztás rögvest mesterkéltté vált. Báron nem ismeri a popkultúrát, ezért mindent nem-magaskulturális jelenséget könnyen fogyaszthatónak vél, pontosabban a népszerűt igénytelennek. Ezért keverheti össze Such törekvését a kereskedelmi rádiók "választékával", holott utóbiak a profittermelés miatt re ngeteg kevésbé populáris dolgot nem sugározhatnak, nem kockáztathatnak. Ez a kockázatkerülő magatartás azonban az állami rádióadóra nem lehet érvényes.
Báron nem érti a popkultúrát, ami hiba, nem érti az internetet (ilyeneket ír: "(...)egy-két órát elszörfölget a neten (a jé betűnél), aztán üti-vágja a témát" - mintha a net egy nagy enciklopédia lenne, ugyanakkor a net lenézése arról is tanúskodik, hogy nem érti a tendenciát, mint kerülnek a rétegspecifikus tartalmak egyre nagyobb számban a netre), nem érti a rendszerváltás aspektusait (">>Elkerülhetetlen a mai piaci körülmények között, a hatékony működés érdekében a változtatás, ha úgy tetszik, a rendszerváltás ezen a területen is.<< (mondja Such - M)" Most tekintsünk el annak groteszk bájától, hogy Konrádot, Csoórit, Jancsót, Sárát és a többieket egy Such nevű ember próbál felvilágosítani a rendszerváltás szükségességéről, s koncentráljunk magára az érvelésre. Nevezetesen, hogy egy fontos szellemi műhely önállóságának felszámolását pusztán szervezeti-piaci kérdésnek fogja fel.") - mintha a felsoroltak ellenzékisége érdemben jelentene valamit egy kulturális struktúraváltás esetében.
A Báron-féle közszolgálatiság-fogalomról is beszéni kell. "A tapasztalatok szerint egyetlen olyan terület van, amely nem fér a kereskedelmi rádiók profitorientált profiljába: az igényes zene, a hosszú, elmélyült beszélgetések, vallomások, irodalmi szövegek, elemzések, rádiójátékok, novellák, versek, vagyis a magyar és egyetemes kultúra (értve ezen az összes művészetet, a társadalom- és természettudományokat is). A Magyar Rádió azért kap közpénzt, hogy olyan fontos tartalmakat 'szolgáltasson', amelyek nem piacképesek, de nélkülözhetetlenek (beleértve, mondjuk, a vallási, idegen nyelvű és nemzetiségi adásokat is)." Ha abban egyetértünk, hogy a közszolgálatiság értékeket, nem piacképes, de nélkülözhetetlen értékeket közvetít, a fentiekből látszik, hogy ehhez nélkülözhetetlen megérteni a piac működését. A köz szolgálata tehát értékek képviselete, de ezek az értékek valamilyen módon mégis visszacsatolhatóvá kell, hogy váljanak, vagyis hozzá kell igazítani őket a befogadás normáihoz, magyarán közelíteni kell őket a szórakoztatáshoz. Ez a BBC példáját tekintve nemcsak megoldható, de kötelező feladat is, elvégre a köz fogalma nem szakadhat el az emberektől, vagyis nem beszélhetünk közről hallgatottság és nézettség hiányában - a "nélkülözhetetlen értékek" enélkül eltűnnek. Furcsán is veszi ki magát Báron felháborodása az állami pénzen történő popularizálás ügyében; neki sokkal etikusabb a közpénzek elitista szemléletű elköltése ("szürke, fantáziátlan végrehajtók jöttek, akiket nem érdekelt már se politika, se ideológia, se kultúra, se közszolgálat, csak pozicionáltság, prájm tájm, drájv tájm, rícs, tájmsít és tartalomszolgáltatás").
Az, hogy Such elképzelései ilyen fordulatról szólnának-e, nem tudni. De az, hogy a magaskultúra mesterségesen privilegizált helyzetének megszűnésével kezdeni mit sem tudó értelmiségiek erre az adaptációra nem hajlanak, a Báron-cikk a bizonyíték. Utolsó mondata különösen érzékletes: "A fürdővízzel együtt kiöntötték a gyereket? A helyzet ennél rosszabb: a gyereket kiöntötték, ám a koszos fürdővizet megtartották, az utolsó cseppig." - nos, amíg valakinek a populáris kultúra csakis "koszos" lehet, tényleg nehéz mást tenni, mint alkalmatlannak nyilvánítani a köz szolgálatára.
Báron nagyjából azt állítja:
1, Suchnak nincs koncepciója illetve "Lehet, létezik ilyen elképzelés, de azt akkor ismertetni kéne és vitára bocsátani, mint azt Vásárhelyi Mária joggal kéri számon".
2, Csak szervezeti kérdést lát a rádió működtetésében - "koncentráljunk magára az érvelésre. Nevezetesen, hogy egy fontos szellemi műhely önállóságának felszámolását pusztán szervezeti-piaci kérdésnek fogja fel."
3, Állami pénzből akar kereskedelmi médiát csinálni "...elsősorban azt próbálnám meghatározni, mire kell költenem az adófizetők pénzét. Ugyanarra, amit a kereskedelmi rádiók ingyen is nyújtanak (sőt, nettó befizetők a közös kasszába)? Aligha." ill. "Mert minek közpénzt adni arra, amit máshol ingyen megkaphatok?"
4, Szerinte Such "folyvást a szervezetről, a hallgatottságról és a korösszetételről szónokol."
5, A rádióelnök racionalizál, ugyanakkor nem teremti meg a feltételeket a kisebb létszámú munkához: "Ahhoz ugyanis, hogy a munkatársak napi nyolc órában a Magyar Rádiónak mint fő munkahelyüknek dolgozzanak, meg kellene teremteni az anyagi és tárgyi feltételeket."
6, Fejtegeti a költségcsökkentő tételek elhúzódó negatív hatását.
Ezek mögött egy sokkal nagyobb konfliktus körvonalazódik. Előtte azonban el kell mondjam, hogy a Such-féle átalakítást céljaiban érteni vélem, eszközeiben azonban nem ismerem. A cikkek alapján azonban úgy tűnik, ugyanolyan messianisztikus hévvel végzett erőszakos népboldogítással állunk szemben, mint a Gyurcsány-féle doktrína értelmében. Ahogy a miniszterelnök is soha nem látott módon központosította a hatalmat a kezében a reformok kierőszakolása érdekében, úgy vagdalkozik Such is a rádiós reform kapcsán. Kompromisszumok nélkül és gyanakvással tele.
A fő kérdés tehát az, hogy mit jelent ma a közszolgálatiság, és milyen a mai magyar értelmiség kulturális beállítódása.
Báron György filmesztéta, azon generáció tagja, akik a 60-as, 70-es években kezdték pályájukat, s akikre egy alapvetően a felvilágosodás elveit valló, elitista kultúrafelfogás jellemző. Ez a magaskulturális hozzáállás bizonyos keretek között képviselhető volt a Kádár-korszakban, elég belepillantanunk egy útikönyvbe, hogy lássuk, mennyire más sztenderdek voltak akkoriban, mint ma. A popkultúra ekkoriban szigorúan elkülönült a magaskultúrától. Báron aztán később sem revideálta hozzáállását: óráin sokszor jelentette ki túlozva, hogy 1968 után nem készült érdemleges filmalkotás.
A magyar értelmiség ezen hozzáállása a rendszerváltás után sem változott, jóllehet a magaskultúra privilegizált helyzete megszűnt: megszűnt, illetve egyre gyengült az államilag dotált könyvkiadás, és az állami művészetpártolás is egyre kisebb lett. Elindult számos vita arról, hogy vajon teljesen a piaci viszonyok között kéne-e elgondolni a művészetet is, avagy bizonyos állami részvétel mindig szükséges lesz-e. Mára kialakult az a helyzet, hogy még mindig az egyes ágazatok érdekérvényesítőképességén áll az állami részvétel mértéke, ugyanakkor sok helyen nagyfokú piacosodás ment végbe.
Így aztán az értelmiség máig ellenségesen tekint a popkultúrára, a kereskedelmi média pedig igen alacsony színvonalon teljesít.
A rádióátalakítás egy olyan felfogáson alapul, amely nem tekinti ellentmondásnak a hallgatottságot és az értéket. Ha valaki látott már tévéműsort a BBC Prime tévécsatornán, pontosan tudja, hogy ez a felfogás legitim. Rengeteg kultúrát lehet közvetíteni, úgy nevezett magaskultúrát is és úgy nevezett popkultúrát is - "úgy nevezett", mert a kettéosztás rögvest mesterkéltté vált. Báron nem ismeri a popkultúrát, ezért mindent nem-magaskulturális jelenséget könnyen fogyaszthatónak vél, pontosabban a népszerűt igénytelennek. Ezért keverheti össze Such törekvését a kereskedelmi rádiók "választékával", holott utóbiak a profittermelés miatt re ngeteg kevésbé populáris dolgot nem sugározhatnak, nem kockáztathatnak. Ez a kockázatkerülő magatartás azonban az állami rádióadóra nem lehet érvényes.
Báron nem érti a popkultúrát, ami hiba, nem érti az internetet (ilyeneket ír: "(...)egy-két órát elszörfölget a neten (a jé betűnél), aztán üti-vágja a témát" - mintha a net egy nagy enciklopédia lenne, ugyanakkor a net lenézése arról is tanúskodik, hogy nem érti a tendenciát, mint kerülnek a rétegspecifikus tartalmak egyre nagyobb számban a netre), nem érti a rendszerváltás aspektusait (">>Elkerülhetetlen a mai piaci körülmények között, a hatékony működés érdekében a változtatás, ha úgy tetszik, a rendszerváltás ezen a területen is.<< (mondja Such - M)" Most tekintsünk el annak groteszk bájától, hogy Konrádot, Csoórit, Jancsót, Sárát és a többieket egy Such nevű ember próbál felvilágosítani a rendszerváltás szükségességéről, s koncentráljunk magára az érvelésre. Nevezetesen, hogy egy fontos szellemi műhely önállóságának felszámolását pusztán szervezeti-piaci kérdésnek fogja fel.") - mintha a felsoroltak ellenzékisége érdemben jelentene valamit egy kulturális struktúraváltás esetében.
A Báron-féle közszolgálatiság-fogalomról is beszéni kell. "A tapasztalatok szerint egyetlen olyan terület van, amely nem fér a kereskedelmi rádiók profitorientált profiljába: az igényes zene, a hosszú, elmélyült beszélgetések, vallomások, irodalmi szövegek, elemzések, rádiójátékok, novellák, versek, vagyis a magyar és egyetemes kultúra (értve ezen az összes művészetet, a társadalom- és természettudományokat is). A Magyar Rádió azért kap közpénzt, hogy olyan fontos tartalmakat 'szolgáltasson', amelyek nem piacképesek, de nélkülözhetetlenek (beleértve, mondjuk, a vallási, idegen nyelvű és nemzetiségi adásokat is)." Ha abban egyetértünk, hogy a közszolgálatiság értékeket, nem piacképes, de nélkülözhetetlen értékeket közvetít, a fentiekből látszik, hogy ehhez nélkülözhetetlen megérteni a piac működését. A köz szolgálata tehát értékek képviselete, de ezek az értékek valamilyen módon mégis visszacsatolhatóvá kell, hogy váljanak, vagyis hozzá kell igazítani őket a befogadás normáihoz, magyarán közelíteni kell őket a szórakoztatáshoz. Ez a BBC példáját tekintve nemcsak megoldható, de kötelező feladat is, elvégre a köz fogalma nem szakadhat el az emberektől, vagyis nem beszélhetünk közről hallgatottság és nézettség hiányában - a "nélkülözhetetlen értékek" enélkül eltűnnek. Furcsán is veszi ki magát Báron felháborodása az állami pénzen történő popularizálás ügyében; neki sokkal etikusabb a közpénzek elitista szemléletű elköltése ("szürke, fantáziátlan végrehajtók jöttek, akiket nem érdekelt már se politika, se ideológia, se kultúra, se közszolgálat, csak pozicionáltság, prájm tájm, drájv tájm, rícs, tájmsít és tartalomszolgáltatás").
Az, hogy Such elképzelései ilyen fordulatról szólnának-e, nem tudni. De az, hogy a magaskultúra mesterségesen privilegizált helyzetének megszűnésével kezdeni mit sem tudó értelmiségiek erre az adaptációra nem hajlanak, a Báron-cikk a bizonyíték. Utolsó mondata különösen érzékletes: "A fürdővízzel együtt kiöntötték a gyereket? A helyzet ennél rosszabb: a gyereket kiöntötték, ám a koszos fürdővizet megtartották, az utolsó cseppig." - nos, amíg valakinek a populáris kultúra csakis "koszos" lehet, tényleg nehéz mást tenni, mint alkalmatlannak nyilvánítani a köz szolgálatára.
2007. augusztus 14., kedd
Erdélyország 1.
Volt egy pár nap külhonban, Erdély, sok mindenről lehetne írni, talán lesz más is, most az első napokról, még Magyarhonból: Tiszadobon zongorafesztivál volt, kedves dolgok, mindenki sürög-forog, a fél falu rendező, bár a kastély étterme nem remekel, ráadásul vacsora közben kétszer esik a hátamra egy dinnyemag nafgyságú és alakú bogár a mennyezetről. Másnap Tisza-holtág, algásodással is jó, kis törpeharcsák a sekély vízben, a paradicsomnak paradicsomíze van (mikor ezt megemlítem a szállásadómnak, szétröhögi magát "Komolyan?", mintha az Budapesten olyan természetes lenne). Aztán Tiszavasváriban megállunk egy kis boltnál, az ország egyik legkisebb városáról van szó, tehát város, bent fa rekeszekben 2-3 kilós fagyott csirkenyak-farhát tömbök kaphatóak, nyilván igény van rá (az egyik helyi lakos ki is akad, "de hát van rajta hús is" jön az indoklás), 100 forint kilója, a sor a pénztárnál fakultatíve halad, az öreg néni "úgysem siet, nem igaz?", családias gasztronómiai nyomor, igénytelenség.
Átlépünk az elmaradott Romániába, ahol a hipermarket választéka sokkal nagyobb, mint itthon (biztos nagyobb piac, más tradíciók és szokások, de hát azért a 80-as években tömegek éheztek, mi meg toltuk be a pörköltbe mártott vínersnicliket. Az ám, az utóbbi évek legsikeresebb magyar étele amúgy is az illatos csirkének nevezett rántotthúsrizzselvagykrumplivalbőolajbanvastagpanírral, erről ennyit), és állítólag ez egy elmaradott ország. Persze pénzük nincs, és az árak kb. mint az itthoniak (jó, azért inkább alacsonyabbak).
Szóval ennyit a kultúrfölényről meg a balkánozásainkról.
Átlépünk az elmaradott Romániába, ahol a hipermarket választéka sokkal nagyobb, mint itthon (biztos nagyobb piac, más tradíciók és szokások, de hát azért a 80-as években tömegek éheztek, mi meg toltuk be a pörköltbe mártott vínersnicliket. Az ám, az utóbbi évek legsikeresebb magyar étele amúgy is az illatos csirkének nevezett rántotthúsrizzselvagykrumplivalbőolajbanvastagpanírral, erről ennyit), és állítólag ez egy elmaradott ország. Persze pénzük nincs, és az árak kb. mint az itthoniak (jó, azért inkább alacsonyabbak).
Szóval ennyit a kultúrfölényről meg a balkánozásainkról.
2007. augusztus 5., vasárnap
hova, merre?
Egy szexuál-lingvisztikai gyöngyszemre leltem ma: míg a magyarok azt mondják az orgazmusra, "elmegyek", Homérosz nyelvén azt, "érkezem". Nyilván nem szorul különösebb ecsetelésre, milyen kulturális előfeltevések, milyen idegenségi és érzelmi-kapcsolati fokozati különbségek rejtezhetnek ebben az irányultsági különbségben.
2007. augusztus 4., szombat
megmondom őszintén
Megmondom őszintén, szokták kezdeni mondataikat a magyarfoci aktív résztvevői (játékosoknak hívni őket talán túlzás volna), hogy aztán vagy egy közhelyet, és/vagy egy ordas hazugságot odamakogjanak a mikrofonba.
Ismét szent a béke az Üllői úton, ahogy olvashatjuk, muszáj idemásolni, hogy a felek megállapodtak "abban is, hogy a jövőben együtt tesznek meg mindent a sportág szakmai fejlesztése, a magyar labdarúgás általános megítélésének kedvezőbbé tétele és a futballt körülvevő közhangulat javítása érdekében" - értsd egy teljesen kiismerhetetlenül és rendre jogsértő módon működő szakmai szervezet és egy megszűnés határán álló klub az előbbi mondat két alanya, röhej, mintha Zalatnay Cini és Kelemen Anna megállapodnának, hogy eztán mindent elkövetnek az erkölcsi nevelés és az női öntudat fokozásáért.
Az FTC a ma már eltűnt Ináncsy Miklós elnökké választásával kezdte meg szánalms haláltusáját, amelyet alibibeavatkozásnak tekinthető tenderkiírások lennének hivatva elfedni: ha kifizeted a klub 2,5 milliárdos adósságát, szépen eltartod azokat, akik ezt a helyzetet szépen újratermelnék, felépítesz egy új stadiont, kedves vagy az ügyvezető tacskójához, na, akkor tiéd lehet a jegybevétel, érezd megtisztelve magad, kedves dollárpapa.
De hát ma már (egyáltalán nem tisztelet a kivételnek) nincs cuculizmus, ilyen mennyiségű pénz tekintetében pedig bizonyosan nincs, úgyhogy a Fradi vagy kiír egy rendes tendert (vagyis lefejezi önmagát, amire nincs sok esély), vagy szépen összeomlik.
"A szocializmus kivonult a magyar labdarúgásból, de a magyar labdarúgás nem akar kivonulni a szocializmusból" - ha a labdarúgás helyére beírnánk egy X-et, bizony rengeteg magyar főnevet be lehetne szépen helyettesíteni. Nincs tulajdonos, de mindenki pénzt akar: tipikus probléma, ami simán következik a mi reformnemzedékes, '68-as új gazdasági mechanistáink mentalitásából: lehet itt némi profitérdekeltség, de kockázat nélkül. Gebinezőink állami anyagból voltak sikeres vállalkozók, a balatoni lángos állami lisztből sült, ez ám a felhasználóbarát, stresszmentes kapitalizmosz.
Vagy vegyük példának a kicsiny fűszál helyett a rendszerváltás utáni tömegközlekedési gyakorlatot. Életre szóló tanulsága volt a történetnek: este 8 után a fővárosi autóbuszok első ajtajánál kellett felszállni, s vagy a bérletet bemutatni a vezetőnek, vagy jegyet kezelni. Aztán idővel a sofőrök elszoktak a felelősséggel és adott esetben konfliktussal járó gyakorlattól, bárki felszállhatott ("engem nem érdekel, rohadjon meg, fizessenek meg jobban"), ámde az ajtók csak elöl nyíltak ki, hisz, ahogy Szipák úr odasúgta Pelikán József gátőrnek az amúgy bűnrossz Megint tanúban, a hatalom még a dugásnál is édesebb.
De elég a defetista beszélyekből, öröljünk annak, hogy két romhalmaz együtt munkálkodik a szebb jövőn - remélhetőleg minél kevesebb sikerrel.
Ismét szent a béke az Üllői úton, ahogy olvashatjuk, muszáj idemásolni, hogy a felek megállapodtak "abban is, hogy a jövőben együtt tesznek meg mindent a sportág szakmai fejlesztése, a magyar labdarúgás általános megítélésének kedvezőbbé tétele és a futballt körülvevő közhangulat javítása érdekében" - értsd egy teljesen kiismerhetetlenül és rendre jogsértő módon működő szakmai szervezet és egy megszűnés határán álló klub az előbbi mondat két alanya, röhej, mintha Zalatnay Cini és Kelemen Anna megállapodnának, hogy eztán mindent elkövetnek az erkölcsi nevelés és az női öntudat fokozásáért.
Az FTC a ma már eltűnt Ináncsy Miklós elnökké választásával kezdte meg szánalms haláltusáját, amelyet alibibeavatkozásnak tekinthető tenderkiírások lennének hivatva elfedni: ha kifizeted a klub 2,5 milliárdos adósságát, szépen eltartod azokat, akik ezt a helyzetet szépen újratermelnék, felépítesz egy új stadiont, kedves vagy az ügyvezető tacskójához, na, akkor tiéd lehet a jegybevétel, érezd megtisztelve magad, kedves dollárpapa.
De hát ma már (egyáltalán nem tisztelet a kivételnek) nincs cuculizmus, ilyen mennyiségű pénz tekintetében pedig bizonyosan nincs, úgyhogy a Fradi vagy kiír egy rendes tendert (vagyis lefejezi önmagát, amire nincs sok esély), vagy szépen összeomlik.
"A szocializmus kivonult a magyar labdarúgásból, de a magyar labdarúgás nem akar kivonulni a szocializmusból" - ha a labdarúgás helyére beírnánk egy X-et, bizony rengeteg magyar főnevet be lehetne szépen helyettesíteni. Nincs tulajdonos, de mindenki pénzt akar: tipikus probléma, ami simán következik a mi reformnemzedékes, '68-as új gazdasági mechanistáink mentalitásából: lehet itt némi profitérdekeltség, de kockázat nélkül. Gebinezőink állami anyagból voltak sikeres vállalkozók, a balatoni lángos állami lisztből sült, ez ám a felhasználóbarát, stresszmentes kapitalizmosz.
Vagy vegyük példának a kicsiny fűszál helyett a rendszerváltás utáni tömegközlekedési gyakorlatot. Életre szóló tanulsága volt a történetnek: este 8 után a fővárosi autóbuszok első ajtajánál kellett felszállni, s vagy a bérletet bemutatni a vezetőnek, vagy jegyet kezelni. Aztán idővel a sofőrök elszoktak a felelősséggel és adott esetben konfliktussal járó gyakorlattól, bárki felszállhatott ("engem nem érdekel, rohadjon meg, fizessenek meg jobban"), ámde az ajtók csak elöl nyíltak ki, hisz, ahogy Szipák úr odasúgta Pelikán József gátőrnek az amúgy bűnrossz Megint tanúban, a hatalom még a dugásnál is édesebb.
De elég a defetista beszélyekből, öröljünk annak, hogy két romhalmaz együtt munkálkodik a szebb jövőn - remélhetőleg minél kevesebb sikerrel.
2007. augusztus 2., csütörtök
k.o. k 1/4-ed reloaded
a zöld szín egyértelmű győzelmével végződött a kormányzati negyedre kiírt pályázat. Az új blokkról első pillantásra annyit látni, hogy szellemtelen, zöld, de legalább nem hivalkodó. Úgy látszik, spenótházakban jók vagyunk. Kicsin múlt amúgy, hogy nem a zsarupalota tervezője "finta oda"az előbbit, de a Westend megálmodójának be kellett érnie a 19 millás fájdalomdíjjal. Amúgy nekem a 4. helyezett pályázat tetszik leginkább, kicsit a Vörösmarty téri elizélt palota helyére épülő házra emlékeztet. A többi Mammut-, Westend-klón.
"Demokratikus építészet ugyan nem létezik, de az épületeknek mégis különbözniük kell egy irodaépülettől vagy plázától. Az a feladatuk, hogy arcot adjanak az államnak" - mondta Hanns Stimmann, Berlin volt főépítésze a jövendő negyedről. Ilyen arca most is van: kifejezéstelen, képmutató, tohonya.
Na jó, lássuk meg élőben is, de a pixelek egyelőre nem sok jót ígérnek.
"Demokratikus építészet ugyan nem létezik, de az épületeknek mégis különbözniük kell egy irodaépülettől vagy plázától. Az a feladatuk, hogy arcot adjanak az államnak" - mondta Hanns Stimmann, Berlin volt főépítésze a jövendő negyedről. Ilyen arca most is van: kifejezéstelen, képmutató, tohonya.
Na jó, lássuk meg élőben is, de a pixelek egyelőre nem sok jót ígérnek.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
