gázok és gőzök - rendszer és egyén

Volt a Konzervatóriumon egy bejegyzés az elitváltás mítoszáról (feltehetően Publius Hungaricus és Bereznay András elemzése (utóbbit azóta elnyelte a webköd) is az ihletők közt volt), amiről eszembe jutott Majthényi László cikke, amit Sólyom László védelmében írt az ÉS-be. Utóbbinak az alcíme is érdekes: Sólyom és kritikusai. Fontos és jó írásnak tartom (sok mindennel nem értve egyet), mert hangvétele nem tipikus, és pozíciójától fogva képes olyan jelenségekre reflektálni, amire egy átlagos publicisztika nem szokott. Ugynakkor érdekesek a cikk azon implikációi, melyek szintén az elittel kapcsolatban állítanak ki nem mondva dolgokat.

A Konzervatórium cikke (szerzője a beszélő nevű egyiketsem) viszonylag szokásos terméke az oldalnak: próbál leásni olyan mélyre, amilyenre csak lehet, hogy afféle tudományos, kristálytiszta érvelést konstruáljon az állításainak, vagyis annak, hogy az elit nem személyében felelős a kontraprodukcióért, hanem a rendszer (de)formálja az elitpozícióba kerülőket ilyenné. Ergo a rendszeren kell változtatni, vagyis az egyéni diszpozíciókon, mentális struktúrákon, algoritmusokon. "A társadalomalakító képességtől függően különböző mértében, de mind osztozunk a felelősségen." mondja egyiketsem, majd rátér a gázmolekulák mozgásának fizikájára. Az érdekes síkváltás azt feltételezi, hogy a rendszer önmozgása fizikai jellegű - nos, ebbe inkább nem másznék bele, a morális töltetű gázmolekulákat az ifjú konzervatívok kissé görcsös igyekezetének tudom be, de ez inkább stilisztikai kérdés (ami persze nem kis dolog, tessék elemezni embertelenségileg a szélsőségesek ideológiai szövegeit, a metaforákat, a szóképeket, a hasonlatokat, átjön a szellemiség. Érdekelne pl., hogy egyiketsem gázrészecskének tekinti-e magát?). Az elitet tehát mi termeljük ki, oké, ezt már hallottuk párszor, az elitváltás mítosza pedig csak egy populista szöveg. "Egy dologban vagyok biztos - ezt (t.i. a rendszer váltását - én) csak kívülről jött, új, és sokak által elfogadott szereplő képes - egyáltalán akarhatja - végigvinni." vonja meg a konklúziót a szerző. Érdekesen, mert eddig végig a rendszer bedarálási potenciálját taglalta. Nem érzi, hogy ez a folyamat nem hirtelen történik, nem lehet egyszemélyes játék, hisz az efféle messiások (legyenek akármilyen elfogadottak is), épp egy ilyen torz rendszer termékei (lásd pl. Gyurcsány Ferenc avagy Orbán Viktor - pozicionálisan mindketten megmentők, tábornokok, próféták). A személyes felelősség eltartására szolgáló vezérek sosem fogják a passzív, végső soron önpusztító, tisztelet- és méltósághiányos gyermekdedlétet felszámolni.

Utóbbiról beszél Majthényi is. Kifejti, hogy a köztársasági elnök vörös posztó mindenki szemében, holott ő leginkább csupán saját elveihez hű. Mindeközben Majthényi megállás nélkül sorozza a ballib sajtót, amit jó látni, főleg Őszöd után, hisz akkor nagyon tisztán látszódott, mennyire szervilis a társaság zöme. "A magyar közélet első maximája: semmi méltányosságot senkinek. A második: büszkén ragaszkodjunk kudarcainkhoz. A harmadik: aki nincs benne a seftben, az lúzer." ilyen passzusokat olvashatunk, és egyrészt örül a szívünk, hisz nyilván a közéletünk, a közbeszédünk saját szellemi életünk lenyomata. Olyan az elitünk/médiánk/közlekedésünk/stb., amilyet megérdemlünk. Másrészt Majthényi elkezdi eltlni a hangsúlyok arányát. Egyre kevésbé védi Sólyomot, egyre inkább ostorozza szatirikusan a közéletet. Végső soron ez a cikk, nagyon kis százalékos fölénnyel inkább valami ellen szól, mint mellett, de legalább is döntetlen a két töltés aránya. Majthényi végül is egy Sólyom-szerű pozícióból érvel: kritizálja az elit általános színvonalát (sajtó, politika, pártok), és az ezzel (mármint mentalitásban, színvonalban, következetességben) szemben található megnyilvánulásokat dicséri. Vagyis Majthényi szintén az elitellenesség pozíciójából beszél, mint Sólyom, aki az amúgy/elméletileg legdemokratikusabb, a társadalmi érdekeket leghűbben képviselő pártokkal szemben a nem-választott, nem-reprezentatív civil mozgalmakból érkezett. Olyan furcsa arisztokratizmus ez, amely bármennyire is jogos hiányokból fakad, a demokratikus attitűd hiányára mutat rá.

Arra, hogy tudniillik a társadalom a pártokon keresztül kell, hogy megvívja ideológiai, a közös ügyekkel kapcsolatos csatáit. És ha éppenséggel a pártok nem működnek jól, tenni kell valamit: beléjük kell lépni, vagy tüntetni kell stb. Ehhez nyilván kéne egy együvétartozási érzés, egy olyan közös nevező, amelyben a tisztelet és méltóság is kötelezően jelen van, s ami egyesíti a választópolgárokat egy (a legtágabban értett) politikai közösségben. Jelenleg ez nincs így, igaz, nagyon régen volt ez így legutoljára. Momentán gázrészecskék vannak a posványban.