Csapda

Az elnök visszadobta az eü.-törvényt, de a legnagyobb rosszat, az Alkotmánybíróságot nem merte megkockáztatni. Ráadásul az ellenzék érvrendszerével operált, holott kapírgálhatott volna e körül is: "Azt még nem lehet tudni, hogy lesznek-e befektetői az egészségügyi rendszernek, a multinacionális cégek ugyanis négy pont miatt aggódnak. Az egyik a politika, hiszen a Fidesz kijelentette, hogy ha kormányra kerül, akkor visszaállamosítja a pénztárakat. A másik, hogy a parlament túl nagy hatáskört kapott, így a politika harapófogóként szoríthatja a magánbefektetőket. Egyrészt a parlament határozza meg az úgynevezett fejkvótát, amiből a pénztárak gazdálkodhatnak. Másrészt az ellátási csomagot is. Utóbbitól azért félnek, mert ha a parlament úgy dönt, hogy nagyon drága eljárásokat is felvesz a csomagba, akkor könnyen csődbe lehet jutni. A legfőbb gond viszont az, hogy a pénztárakban az állam többségi tulajdonos lenne. " (Forrás: lásd a lenti itt-nél) De nem.
Az ellenzék érveivel az a gond, hogy félig hazugak, félig demagógok (hogy miért, azt itt elolvashatjuk). Az elnök ezzel a lépésével a következőket bizonyította: nem elég bátor szembemenni az őt megválasztó politikai erőkkel, hisz akkor aláírta volna atörvényt. Ha komoly alkotmányos aggályai lettek volna, aló mars a bírákhoz. Politikai ellenérzéseinek hangot adnia pedig nem igazán elegáns, érvei rengeteg más törvényre is ráhúzhatóak lennének (átgondolatlanság, túlzott siettség). By the way, ha fél év előkészítés nem volt elég, most 60 nap majd megoldja a gondokat?

A magát bátornak tartó elnök csapdában esett, s ráadásul gyávának tűnik. Lavírozásaival, rögtönzéseivel egyre inkább csak a rendszerváltás utáni politikai szerepvállalás állatorvosi lovának szerepét tudja betölteni.

update: Sólyom a társadalmi hajlandóság szükségességét is megkövetelné a reformokhoz. Békesi László szerint azonban: "Én úgy látom, hogy igazán minden jel arra mutat, a magyar társadalom többségének ez a csendes, dagonyázó, nyugodt, krízismentes, de nem igazán látványos fejlődés tökéletesen megfelel. Tehát én nem hiszem, hogy az alulról jövő nyomás ki fogja kényszeríteni a gazdaságpolitikai váltást. Éppen fordítva. Ez bizony azt mondja a politikának is, hogy nyugi, nem kell kapkodnod, maradjon, amit eddig kivívtunk, egy picivel legyen mindig több vagy jobb, az nekünk tökéletesen megfelel." És rossz szájízzel, de inkább neki adok igazat, jóllehet szívesen ellenkeznék vele.

Töredék

Meghalt valaki, akit nem ismertem, csak kb. négyszer találkoztam vele az életemben. Jézusnál épphogy fiatalabb volt, és nagyon beteg.

"Cholnoky: Az egyetlen, ami ebben nem hiábavaló, a féltésünk, a szeretetünk. Ha minden összeomlik, ez nem, ez megmarad, akkor is. Amit érzel, nem hipotézis. A megléte mindig kétségtelenebb, közvetlenebb valóság lesz, mint az anyagi világé. Így van?"

(Ottlik Géza: A Valencia-rejtély)

Amélie csodálatos

Az év vége felé közeledve amúgy is szokás valami velőset, valami nagy igazságot megosztani, hogy a malac ropogós bőre mellett ülve el ne merüljünk a búékozás bornírtságában - amúgy is a szilveszter "ünnepe" formailag a legslamposabb, mintha valami közös igénytelenség ülne ki mindekire.
Tegnap ment a tévében Jean-Pierre Jeunet klasszikusa, az Amélie csodálatos élete, amit valószínűleg mindenki látott, és amely általában lányos filmnek van titulálva, így férfiaknak nem illik szeretni. Jeunet-ről amúgy is folyton fellángol a vita, hogy most giccs-e vagy nem giccs.
Hát nézzük.
Az már eleve érdekes, hogy úgy tűnik, a film sokadik nézésre is él, tud adni valamit, tehát van autonómiája. Ez a giccsre nem érvényes, igaz, a legrafináltabb giccsek sokáig húzhatják (a Hair pl. csak sokadik nézésre árulja el magáról, hogy hazudik), ugyanakkor nyugodtan kezdjük el faggatni a filmet. Úgy tűnik, az Amélie világa idealizált, mesésen eltúlozza a világban uralkodó rossz és a kreativitás, a fantáziavilág hatalmi arányait, azaz az utóbbiból csinál világalkotó elemet, előbbiből pedig jóval kevesebbet adagol. Hogy ez hiteltelenné teszi-e a filmet? Nem mondanám. Főleg azért nem, mert hangsúlyozottan egy egyéni világlátás jelenik meg benne, amely ráadásul nem mentes a kudarcoktól sem, sőt, lényegében a kudarcok feldolgozásából működik - a lány gyávaságát, félelmeit dolgozza fel. Tehát az Amélie a feldolgozás filmje, pontosabban és általánosabban szólva a forma filmje: a forma kereséséséről szól, annak a formának a felkutatásáról, amely által a világnak nevezett tűnetegyüttes gyakorolhatóvá válik. Ha megértjük, hogy az élet élésének a formája milyen fontos, mondhatni kulcseleme létezésünknek, akkor ébredünk rá a művészetek és a szellemi tevékenység jelentőségére is. Formakeresésünk által az addig nyűgnek tűnő lét-elemek élvezetesek és tartalmasak lesznek, s a külvilág nyomasztó sivársága sem ül rá a lélekre, épp fordítva, a lélek feldolgozza azt, formába önti. Ezek kívülről nem nagy dolgok, nem is mindig látványosak, csak éppen hát a lényeget adják meg - a lényeg, de nem esszencia értelemben. Pont hogy minden fontos lesz, a részletek, a nüanszok. Van tehát remény.

Átmeneti idők

Jövünk vissza Athénból, a Malév-gép pilótája köszönti az utasokat: "Jó napot kívánok minden kedves utasunknak, itt Feldényi Péter, a kapitány beszél. Azért sóhajtozom ilyen nagyokat, és azért nem artikulálok rendesen, mert utálom a munkámat, elvégre magyar vagyok. Pontosabban nem utálom, csak úgy érzem, hogy utálom, úgy beszélek róla, mint ahogy a főnökeimet is utálnom illik. Remélem, a repülést rutinból hozom, nincs jelentősége. Kívánok kellemes utat és időtöltést Magyarországon, blablabla, szokványszöveg, beleásítok."

Kis animációs film mutatja a szokásos kötelező ismereteket, úgy látszik, a légikisasszonyoknak nincs idejük a gimnasztikára. Elhangzik egy mondat "amennyiben az utastérben csökkeni kezd az oxigénnyomás", kiugranak a kis légzőmaszkok, satöbbi. De hogy jelenítse meg a csökkenő légnyomást, ergo a fuldoklást a kis rajzfilm - a nyugtatós-pánikelkerülős hazugság ismerős problematikája a Fight clubból. A megoldás: a képen egy férfi furcsán néz, mintha eltűnődne, amúgy teljesen jól viseli a de facto fuldoklást, s a rend kedvéértarcára igazítja a kis sárga műanyag tölcsért.

A Mancsban olvastam aztán egy cikket, nagyon fontosat, kicsit beleláttat a 90-es évek elejei pártviszonyokba. K története ez is, vagyis Kőszeg Ferenc idézi fel az SZDSZ elnökválasztási kampánya körüli, hátborzongató, de nem ismeretlen légkört. Kötelező olvasmány!

Ottlik ír a Prózában, ott is egy háború utáni cikkében a boldogság kötelezőakarásának visszáságáról. Vannak fontosabb dolgok is.

Itthon vagyunk, elhangzik az első jól artikulált magyar mondat, hangütésnek ezzel "Ki a f*sz tette ide ezt a k*rv*...". De nem, nem fogom magam rosszul érezni. Az egész köcsög ország ott fog szívni, amikor én csakazértis jól fogom magam érezni. Dögöljön meg a szomszéd a tehenével együtt. Végre itthon.

Közbeszédben sok az alja - I.

Ma a Klubrádióban elcsíptem a Beszéljük meg! hörögde legfrissebb epizódját. Az elején Bolgár György először ismertette a tárgyalandókat, majd gyütt az első betelefonáló. Már akkor röhögtem, amikor a flódni-gate szóba került, Bolgár a következőket olvasta fel: "Az államfő kockákra vágatta fel a süteményt, majd szétosztotta a delegáció tagjai között. Mindenki jóízűen evett, végül Sólyom László jelezte, pár darabot még feleségének is szeretne hazavinni. A köztársasági elnök kijelentette, hogy a flódni finom volt." - az idézőjelek dacára nem betűhív, inkább spirituálisan hű az idézet.
Miután Kádár János tehát megkóstolta az izraelita munkásság által sütött almás-diós-mákos süteményt (kispolgári nevén flódnit), kifejtette, a krumplileves nem viheti a vadászpuskát.

Következett az első hozzászóló. Érveléssel nem fárasztotta magát, költőien rögtön a lényegre tért, mely szerint az elhangzottakból is kitűnik, hogy Sólyom mennyire cinikus. Ekkor kellett elzárnom a rádiót.

(oké, idemásolom az eredeti sajtónyilatkozatot is, maradjon meg emléknek: "„A süteményt, kérésemre, kis kockákra felszeletelték, és a gondosan előkészített ebéd desszertjéhez minden kedves vendégünk részére felszolgálták, amit jóízűen fogyasztottunk el” – tárta fel a flódni végső sorsát. Azt is elárulta, hogy finomnak tartotta a süteményt, és hogy egy szeletet hazavitt estére a családjának is.")

Mi lehet az oka, hogy itthon a gondolkodás és a beszélgetés fárasztó tevékenységnek minősül, míg máshol az emberek élvezik, az életük részének tekintik, felismerik önmaguk artikulálásának jótékony, kellemesen bizsergető ízét stb.?

Édibédi kölkök és a testmozgás öröme

Tegnap megtekintettem egy összeállítást egy ifjúsági kick-box (?) világversenyről, ahol a magyar ifjak, ahogy mondani szokás, mutogatták az oroszlánkörmeiket, illetve az ellenfeleik nem sok sót nyalhattak mellettük (hm... sportújságnyelv).
Már a kis magyar harcosainknak feltett kérdések is rendelkeztek valamiféle bájjal ("Mondd, Henrietta, hogy tudtad úgy megverni az ellenfeled, hogy utána az eredményhirdetésre sem tudott kijönni?"), de a lurkók válaszai még rátettek egy lapáttal. Az egyik győztes egy ritka kérdést kapott (Hogy érzed most magad?), s úgy válaszolt: "Nagyon fellélegeztem az első hely megszerzésekor." Így van, helyes válasz, az öröm és a boldogság elcsépelt dolog manapság. Más arról beszélt, hogy "tudtuk, hogy csak az első hely számít", míg az egyik magyar fiú rosszul kezdett a döntőben, "úgy tűnt, nagy a baj, de az edződ kitalált valamit" - feladta a meccset. Ja, igen, itt az ellenfél nem az elődöntőt megnyerő rosz volt, hanem egy másik (nehezebb, erősebb), akit az ellenfél becsempészett kijátszva az őrök éberségét. Ja, nyilván.
Egy angyalarcú kislány még boldogan felidézi, amikor ellenfelét kétszer sikerült jól hasbarúgnia.

A sport sok helyütt még mindig nem örömforrás, hanem elvárások szigorú hálója, csak az első hely számít, ha meg kikapunk, az ellenfél csalt (konkrétan volt azért olyan edző, aki a riporteri kérdés ellenére - "Kicsi hiányzott csak a győzelemhez!" -, hogy az ellenfelek jobbak voltak). Kedves, NDK-s légkör szállong.