Elitélet

Az index megint átment messiásba, cikket közöl egy korábbi helyzetértékelés folytatásaképpen. A szerző ismét csak Publius Hungaricus, ami alapból fura, mármint hogy ettől kéne, hogy komolyan vegyük? Minek ez, miért nem lehet nevet, neveket mondani?

Hőseink pár kolumnát szánnak az előző cikk reciklálására, azaz eliteznek egy jóízűt. Akinek kicsit is van füle a magyar táj zörejeinek meghallására (persze magyar füle), az tudja, hogy nálunk a diszkurzív logika javarészt ellenkulturális: mindig kell valami vagy valaki, egy kályha, ahonnan el tudunk indulni, ami elkövette az ősbűnt (ősbűnöző kályha), ami lényegileg és eszenciálisan okolható, s amely kiiktatásával a rendszer megváltoztatható (ősbűnöző, esszenciális, kiiktatandó kályha). Ez esetünkben a zelit.

Az elit féltudású, kényelmes, belterjes, minden rossz oka, minden jó elgáncsolója. Monolit tömböt alkot, szerzőink nem rántják le a leplet a titokról, hogy lehet oda bekerülni (szűzen, kreatívan, széleslátókörűen 's a' t.), és ott hogy alakul át az egyed kifejlett elitimágóvá. Az elit amúgy a 80-as években szocializálódott, a késő kádári csökevény - akkor is, ha nem.
Eldurran a szokásos "ezígynemmehettovább", majd indul a különböző partikulák részletes kifejtése: mi, hogy, meddig. Már itt érdekes dolgokat látunk: "Az alternatíva meglehetősen lehangoló, különösen egy olyan, önmagát elsősorban magaskultúráján keresztül meghatározó nemzet számára, mint a magyar." Kérem szépen, ennek a mondatnak van értelme? Mit csinálunk mi a magaskultúrán keresztül? És elsősorban? Vegyük észre, hogy a tömegkultúra világa még akkor is erőteljesebb, hatásosabb, ha leszarjuk - épp ebben áll a jelentősége. Hogy ha vackot csinálunk, az meglátszik az önreprezentációnkon. De amúgy a kultúra (pláne ha magas-) csak befolyásolja az önreprezentációt, nem általa történik. Ergo csupáncsak az emberek léte lett itt semmibe véve - közelítünk valami fontoshoz.
"Az ezígy azonban nem e jelenségek összesége. Sokkal inkább az a belső logika, ami összekapcsolja őket, ami biztosítja a fennmaradásukat, ami ellehetetleníti a változást, és asszimilálja vagy elkergeti a változtatni vágyókat. Az ezígy nem egy párt, nem egy érdekcsoport, mégcsak nem is egy generáció. Az ezígy normák és magatartásminták összesége. Az az íratlan szabályrendszer, ami mentén a magyar elit játszik." Kezd kirajzolódni egy ízig-vérig konzervatív írásmű, amely oly gyakran szalad ki a magyar közírók kezei közül pártállástól és ideológiától függetlenül. Normák és magatartásminták kárhoztatása tehát, csak itt a zelit van megszemélyesítve ezek tulajdonosának. S ez az elit teljesítményellenes, vak, nem von feleősségre egyénileg senkit.
"Ezért volt képes sikeresnek deklarálni az elmúlt két évtized különböző időszakaiban a pártvagyon, a kárpótlás, a privatizáció, a nyugdíjreform, az autópálya-építés-finanszírozás vagy éppen az egészségügyi reform kezelését." Jól figyeljünk, az elit tette ezt, de hát mit is beszélek, nyilván mindenki jól emlékszik, amikor az elit szólásra emelkedett, és örömmel az arcán beszámolt eme sikerekről. "Sokan megírták már: egy szint felett hazánkban egyszerűen nem lehet megbukni. És ez nemcsak az államhoz közel, a politikában, az akadémiai szektorban vagy a közmédiában igaz. Még a látszólag teljesítményelvű üzleti életben is mindig találni egy-egy haveri bankhitelt, egy kis állami támogatást vagy egy önkormányzati megrendelést, amivel elkerülhető a kudarc." Így van, tehát vezessük be a szeppuku intézményét, hulljon a kontraproduktív zelit férgese.
Magyarul és összefoglalva: az elit lop, csal, hazudik. A rendszer pedig fenntartja önmagát, mert pl. "Miért próbáljon valódi művészi vagy tudományos értéket teremteni valaki, ha az állami pénzt politikailag motivált látszattevékenységért ugyanúgy megkapja?" Ergo valaki még ha akarna, sem tudna "értéket teremteni". Ezzel Publiusunk némileg öntudatlanul mutat ki pár négyzetméter fogfehérjét: aki a rendszerben részt vesz, akarat nélküli zombi, aki teljesen természetesen lop - nem az önfelmentés viszolyogtató szavai ezek? Nem lehet mindezt úgy is értelmezni, hogy "lopok, mert ha én nem, más fog helyettem."?
Majd jön a megoldás.
"A pályafüggőség nem azonos a turáni átokkal. A „nálunk ez mindig így volt, ezért mindig is így lesz” típusú érvek pusztán a tehetetlenek, a lusták és az örök megalkuvók kényelmes kifogásai a sodródásra." Ez a felütés, aztán sorolják: igazi tudás kell, nyugatról, amelyet honosítani kell, amihez "meg kellene ismerni az országot és a magyar társadalmat. Nemcsak Budát, az V. kerületet és a főváros körüli műfalvakat." aztán "A jövendő elitbe aspirálók többségének hinnie kell abban, hogy az alapvető kérdésekben ugyanaz a cél vezérel mindannyiunkat: egyikünk sem akar leszámolni a másikkal, egyikünk sem akarja tönkre tenni a másik egzisztenciáját, és mindegyikünk az ország és a nemzet előnyét kívánja.", lám, Publius jó példával jár elöl, ő a tanulni és változni képtelen (az országot öntudatlanul is gyarmati sorban taszajtani kívánó) magyar elitet vajh' hova kívánja tenni?
Akkor tehát szüret? Hátrébb az agarakkal, "El kell fogadni, hogy az amúgy kialakítása egy-két évtizedig is eltart majd." Amúgy - a szép új világ. Igaz, "jó pár ügyben tíz év múlva egyszerűen késő lesz", hát ez a hajó elmenni látszik. Mindenesetre induljanak új magyar peregrinusok, hozzák haza a tudást kis batyujukban, simogasság meg buksi fejét a magyar népnek, amely magába szívva a tudást a Magyar Amúgy építésébe fog.

Ez a Dalolva szép az élet, 1950, rendezte Keleti Márton

Bevallom, a 80-as évek nekem is eléggé a bögyömben van, mert az akkori férfidivatnál már csak a frizurák voltak röhejesebbek. Társadalmi stratégiát azonban erre a tapasztalatra nem kívánnék. Azért sem, mert a jól hangzó, gonzós publicisztikák korában a jól rappelhető mondatok mögötti világképre is érdemes odafigyelni. Hogy nehogy strukturálisan ugyanazt ismételjük, mint azok, akikre nem óhajtunk hasonlítani - mint ahogy a családon belül ismétlik magukat a személyiségtípusok, miközben bőszen meghaladnánk szüleink világát. Ez az ellenkulturális beszéd ráadásul önmagával is ellentmondásban áll, a konkrét nevekig menő "80-asévekezés" és a szelíd összefogás retorikája olyan csattanósan üti egymást, hogy Nepálig hangzik.
A hagyományokat - sajnos e tekintetben nehéz elfogadni a konzervatív elméletet, mely csak a működő(?) és bevált(?) dolgokat tekinti hagyománynak, a többit csak örökségnek - nem nagyon lehet semmissé tenni. Sokkal fundamentálisabb problémák maradnak furtonfurt említés nélkül, pl. a jó tömegmédia szükséglete, amihez az kell, hogy az értelmiség ne fújjon (sokszor pusztán sznobizmusból) erre a kulturális szegmensre. Egyáltalán meg kell teremteni egy pozitív önképet, és el kéne felejteni az értelmiségi világtervezést. A kulturális szokások változásait épp az irányba hatnak, hogy az értelmiségiek konkrét társadalmi hatalma egyre áttételesebb lesz, és egyre több múlik a fogyasztók (hívjuk talán így a népet) öntudatán.

Felnövésünk azzal kezdődik majd, hogy leszokunk a mások okolásáról. Megtanuljuk artikulálni az igényeinket, kifejezzük az akaratunkat. Képesek leszünk tisztelni magunkat és így másokat is. Ez azonban nem ezígyező és amúgyozó pamfletek dolga. Ez mindenki múlik, és ott kezdődik, hogy kilépünk lakásunk ajtaján. Ez az itt és most feladata, a mindennapoké - amely élethosszig tartanak. Túl kell lépnünk a kesergés és morgás fanyar örömén.