Arnon Grunberg, a holland Mikszáth

Ma termékeny nap van, mert egy másik könyvről is tervezek írni, ezt nemrég fejeztem be. Arnon Grunberg: A zsidó messiás című kétköteteséről van szó (az Ulpius-ház részéről felesleges volt kettőbe szedni, így az ocsmány, ám kétségívül figyelemfelkeltő borítót is kétszer lehet megtekinteni).
A remény hal meg utoljára a könyv alcíme, ezek szerint ő lenne az egyetlen, aki/ami a könyv utolsó oldala után életben marad? Nem, inkább ő lesz az utolsó halott, hisz egy elég jelentős apokalipszisbe fordul a dolog, nem szeretnék semminek sem az elébe vágni, de az az érzésem, hogy Grunbergnek a remény már régóta egy szederjes, oszló, bűzölgő dög.

Párdon ezért naturalisztikus szóvirágért, de valahogy fel kell készíteni az olvasót arra a kegyetlenségfolyamra, amely ennek a kedélyes könyvnek az oldalain végigcsorog. Pedig az egész nem is indul olyan vésztjóslóan.
Csak abszurdan: Xavier Radek 16 éves fiú Bázelben él, nagyapja SS-katona volt, ezért ő zsidó akar lenni, hogy megvigasztalja a zsidókat. Mert a zsidókat vigasztalni kell, még ha ők ezt nem is tudják.
Mivel Grunberg előszeretettel "mond meg" egyetlen kijelentő mondattal, mindenféle magyarázat nélkül (pontosabban egy pármondatos eszmefuttatás végére fut ki az az egy mondat, azonban az eszmék eme futása inkább minősül ámokfutásnak, mintsem igazi magyarázatnak), kénytelenek vagyunk mi olvasók elgondolkodni az efféle kinyilatkoztatások hátteréről. Már ha van nekik olyan.
Mert Grunberg nem nagyon optimista e téren. Ha valakinek van bármilyen ötlete-eszméje-gondolata is, az vagy nagyon szegényes, vagy sima reakció a brutális fizikai erőszakra, elnyomásra, avagy valamilyen szexuális elnyomás-elfojtás áll a háttérben.
Xavier családjában is a múlt elnyomása az egyik tényező, de ez mindenféle szexuális motivációkkal, tabukkal keveredik. Az SS-nagypapa elhallgatása, Hitler Tudodki-nek nevezése még simán lehetne egy társadalomkritikai attitűd jele Grunberg részéről. Azonban Xavier anyja, apja, illetve a pótpapa (és hát maga Xavier is) már különböző szexuális zavaroktól szenved, ami kitágítja a könyv értelmezési horizontját.

A fiú tehát zsidó akar lenni, ezért először cionistákkal úszik a Rajnán (Grunbergnek igencsak jóféle keserű humora van, de ez biztos szülői örökség: holokauszt-túlélő anyja azt mondta róla, "Auschwitz rossz volt, de te rosszabb vagy!"), majd megismerkedik egy rabbival, annak családjával, végül körülmetélteti magát a félvak Schwartz bácsival annak lakásán (eközben mintha ráébredne addig lappangó homoszexualitására is, de erre még visszatérünk), aminek következtében majdnem sikerül kasztráltatnia magát. Ezeket az oldalakat nemcsak a gyengébb, hanem az erősebb idegzetű olvasók sem fogják nagyon szeretni - Grunberg töménytelen mennyiségű brutalitással festi le nemcsak a testi szenvedést, de a lelki nyomort is, utóbbit főleg Xavier és anyja relációjában. Utóbbi egy szeretni képtelen lény, aki azonban a megaláztatások hatására (is) vált ilyenné, a világirodalom egyik legkevésbé rokonszenves anyafigurája. Grunberg alakjai tehát primitívek, érzelmileg szinte nem léteznek (pontosabban csak tárgyakra tudják kivetíteni az önszeretetüket), reakcióik elemiek, kegyetlenek, undorítóak és kiszolgáltatottak egyszerre. Ebből azért már érezni, hogy nem a bázeli középosztály balos kritikájával állunk szemben, hanem egy jóval általánosabb antropológiai szkepszissel.

De térjünk vissza példaként is Xavier homoszexualitására. Amikor Schwartz bácsinál Avroméle, a rabbi fia elkezdi előbb simogatni, majd orálisan is "vizsgálgatni" a fiú - a beavatkozásra váró - péniszét, több mindenre is gondolhatunk. Először arra, hogy pusztán kíváncsiságból teszi mindezt (Xavier pedig ugyanezért hagyja), mivel két, hangsúlyosan nem érző lényről van szó (ezt ők maguk is többször kijelentik egymásnak, amiben persze irónia is van, hisz valamiféleképpen egymás szerelmesei lesznek), az egészben pusztán fizikai-biológiai ösztönök működnek (ne felejtsük el, két tinédzserről van szó). De az is lehet, hogy tényleg felfedezik a saját nemi identitásukat, még ha Xavier-nek közben van is egy barátnője, az indiai falvakat örökbe fogadó Bettina, de őt inkább csak a szülői elvárás miatt teszi magáévá. Grunberg elbeszélője nem magyarázza túl a dolgokat, mindkét elképzelés érvényes. A történet egyéb szálaiból azonban inkább az tűnik ki, hogy azért lesznek később egy pár, mert Xavier-t lehengerli egy érzés: nem akarja elveszíteni Avromélét. Ez a tőle szinte független és kontrollálhatatlan bírvágy lenne az, amit mi szerelem hívunk? Grunberg ezen a ponton nem mindig következetes.
Néha úgy tűnik, hogy az európai kultúra összes értékét biológiai és fizikai reakciókra kívánja visszavezetni, s ez a kiábrándultság magát a mi nyugati kultúránkat is csak egy rossz szájízzel elővezetett, kegyetlen történetté teszi. Időnként azonban Grunberg kiszállítja az elbeszélői pozíciót a szereplőkkel megegyező szintről (utóbbiban hasonlít Mikszáthra, akinél az elbeszélő szintén egy szinten van a szereplőkkel), gúnyos, epés, elgondolkodtató megjegyzéseket tesz bizonyos szereplőkre - ami nem klappol az antropológiai pozícióval, ehhez ugyanis bizonyos független erkölcsi magaslatok kellenek. (Ráadásul aztán úgy tűnik, hogy ez az antropológiai látlelet, ítélet kultúrafüggetlenül mindenkire igaz. ) Később, az amszterdami gyilkolós jelenetben az elbeszélő pedig Xavier belső hangjává válik, vagyis az elbeszélői pozíció indokolatlanul ugrál.

Mindezt tehát talán hívhatjuk nietzscheiánus világképnek is, mindenesetre Grunberg esztétikailag ugyanúgy nem tud koherens lenni, mint eszmeileg. Remek jelenetek után ellaposodik, vagy összecsapottá válik, ráadásul a könyv második kötete egyre kapkodóbbá válik, s ez a nagyon elkeserítő embertani atlasz politikai-antiutopisztikus posványba fullad. Kiemelendő mindenesetre a borzalmas körülmetélési jelenet, és pontossága, humora miatt a szaunás is.
Ebben Xavier, az anyja és az apja próbálnak beszélni a nagyapáról és a múltról egy szaunában. Az egész úgy kínos és kínlódásos, ahogy van, ráadásul az egész felidézi a koncentrációs táborok világát, az emberi méltóság és a család fogalma olvad el, válik gőzzé, eliminálódik, miközben a homokórában lepergő rózsaszín homok felidézi a lágerekben a melegek megkülönböztstésére szolgáló háromszög színét.

Az ember tehát szánalmas kis lény. Kérdés, hogy Grunberg mit akar ezzel a tudással. A fájdalmak megjelenítésével fel akarja kelteni a szánalom érzését az olvasóban? Egyszerűen kivetíti a saját szenvedéseit, frusztrációit a világra? Betegesen kéjeleg a szenvedésben (a könyvesblog szerint igen)? Hőseinek nincs karaktere, mert az embernek nem lehet olyan? Le akar számolni minden álságossággal?Remél-e bármit az igazság feltárásától Arnon Grunberg? Vagy csak szereti kinevetni a fajtársakat? Ő ezt mondja (többek közt): "Az, hogy a pesszimizmusom ellenére megírok egy könyvet, dolgozom vele, összességében adhat reményt. Mert azzal, hogy az ember leül, dolgozik a könyvön, máris értelmet adott a dolognak. Az, hogy megírom, mások elolvassák és megértik, amit mondani szeretnék: már önmagában is mi más lenne, ha nem remény...?"

Kulturwissenschaftlische Zeitschriftenizé

Ez most elég hevenyészett lesz, mivel csak mostanság kezdtem el gondolkozni ezen, szóval kultúra kérdései. Manapság elég sokszor mondjuk, hogy egy kultúra nem lehet rosszabb vagy jobb, nem javulhat-romolhat, legfeljebb más lesz. Hiszen minden generáció az ő idejét látja jobbnak, a későbbieket pedig hanyatlásnak fogja fel. De tényleg elképzelhetetlen, hogy egy kultúra összetöpped, beomlik, hanyatlik? A görög sötét korral kapcsolatban jutott eszembe mindez, amikor egy barátom elmondta, hogy váltották egymást a különböző periódusok a görög korban, és hogy a mükénéi kultúra aranykora után jött egy hiátus, amikor - vélhetően egyes népek inváziója miatt - a mükénéi görögség (ha lehet ezt a szót használni) elvesztette pozícióit, erejét, gazdagságát, megszűnt-stagnált a kereskedelem, eltűnt az írásbeliség (!). 400 éves fekete lyuk volt ez, ami után ismét emelkedés és virágkor következett, éd, smi még érdekesebb, megmaradt a kontinuitás a régi mükénéi kultúrával, a "családok elkezdték rekonstruálni a múltjukat, hogy vérvonalukat visszavezessék a trójai háború hőseihez" (wikipédia). Szerintem nagyon érdekes jelenség, hogy egy kultúra visszafejlődik, majdnem elhal, majd újra - alkalmazkodva a körülményekhez - feltámad.

Még egy kultúrás dolog, Norbert Bischof: Az Ödipusz-rejtély című könyvét kezdtem olvasni az incesztus-tilalomról, és rengeteg antropológiai példát hoz fel. Fura látni, ahogy egy kultúra szokásai lelepleződnek, ha egymás mellé rakunk pár ilyet. Például a házassági preferenciák kérdésében: rengetegféle parancs-elvárás szabályozza a házasságkötést, van olyan törzs (Ausztrália, kurnaik), ahol nem is lehet betartani a szabályokat, azért minden egyes pár esetében a fiú megszökteti a lányt, egy ideig bujkálnak, visszatérnek - egy idő elteltével, az első gyerek születése után már nem áll rájuk a halálos ítélet, de ha a szökés közben érik el őket, meghalnak -, ekkor megverik őket, majd ők is ugyanezt teszik a következő generációkkal.
Az ókori Irán területén az i. sz. I. században tömegesen terjedt el az incesztus (ilyen szinte soha nem volt), de a fennmaradt iratok azt mutatják, hogy az embereket igencsak kellett terelgetni effelé az opció felé, az akkori fogalmak szerint értett propaganda nagyon erős volt (az anya-fiú házasság a legtökéletesebb ilyen kapocs), illetve halálbüntetés fenyegette azt, aki meghiúsított egy ilyet (itt egy újabb filmtéma a pszichopata Mel Gibsonnak). Az is érdekes, hogy számos kultúra nagyobb bűnnek tekinti a más törzsbelivel kötött házasságot, mint a szodómiát.
Egyszóval a kultúrák sokféleségét látva valóban elfogja az embert egy relativisztikus érzés, vagyis a kultúrák erkölcsi összemérhetetlensége és a saját kultúránk törvényei, a szokások is kevésbé tűnnek kizárólagosnak - ez persze evidencia.
Egyelőre végkövetkeztetés nincs, folyt. köv.

Őszöd, állam, Kecskemét

Igen, ez lesz a sorrend, eszembe jutott valami tegnap, amikor olvastam a beszéd évfordulójára megjelent írásokat (konkrétan erre és erre gondolok, ja, és ez is megvolt), megint fejbevert a kollektív hülyeség bunkója, amely épp a tévéostromkor erősödött meg. Akkor, a lángol autók és égő épület képeit látván ("Te jó ég, megint mi történt a Gáza-övezetben?") az a kollektív agyalágyulás rendült meg, amelyre Gyurcsány maga is utalt mentegetőzései közepette. Persze nyilván nem mondott igazat, folytatta ő is azt a pszeudopolitizálást, azt a közéletpótlékot, amit sikerült kidolgoznunk a rendszerváltás után, hogy a valósággal való szembenézést sikerüljön elkerülni. Nos, ez az oltalmazó rend szakadt szét a maga brutalitásával, a csőcselék ereje a maga nyerseségével egy új, autonóm erőt jelentett (nem politikailag, fizikailag). Politikusaink ezt érezték is, az első nyilatkozatok még félénkek voltak - egy kicsit beijedtek ők, hogy most valami következmény következhet. Aztán a dolgok visszazökkentek az addigi kerékvágásba. Az indexes körbekérdezés a beszédről ezért vicces, szépen megtestesíti a ballib média kollektív agymenését.
A publicisztikákból: "Az őszödi beszéd evangélium volt, örömhír. Arról szólt megnyugtató, bölcs szavakkal, hogy Gyurcsány nem hülye, csak hazudott." (TWÁ) "A széles utcai tömegeket nem érdekelte, hány százmilliárdot nem tudtak a hiányból, nem fogták az őszödi beszéd szélesebb kontextusát, hogy ti. egy kétségbeesett, az országot gyökeresen megreformálni szándékozó ember győzködi a törvényhozói többséget, ugyan szavazzon már bizalmat neki" (Seres). "A beszéd mindaddig alkalmat teremt arra, hogy Gyurcsányra rásüssék a hazug bélyeget, amíg vissza nem vonul a politikától." (Debreczeni) Általában mindenki azt mondja, hogy amit Gyurcsány elmondott, tudtuk jól, nincs benne semmi újdonság (by the way Orbán is ezt mondta).
Tessék?
Egy újságíró, egy véleményformáló nem mondhat ilyet. Ezzel ugyanis elismeri, hogy - ha addig nem követelte a miniszterelnök távozását folyamatosan - tudta, hogy akiket támogat, hazudnak. De ettől még hazudtak. Ettől még menniük kéne. Minden politikusnak, aki hazudik, akiről kiderül, hogy hazudik. Egyszóval így még súlyosabb a helyzet. Hisz elvileg egy médiamunkásnak egy értéke van, a hitelessége - Debreczeni is milyen hévvel támadta meg a beszervezéséről hazudó MN-cikket.

Megint egy olyan dologról van szó, amely itthon és külföldön mást jelent. És itt egy szót kell szólni az államról. A (neo)liberálisok rendre az állami tulajdon és részvétel csökkentéséről beszélnek. Adjunk el lehetőleg mindent, mert az állam nem jó gazda.
De melyik állam?
Hisz elvileg az állam a társadalom egyik végrehajtó szerve, azért alakult, hogy bizonyos problémákat a társadalmi összefogás erejével oldjon meg. (Az adózás is ezért nem erkölcstelen dolog.) A szolidarítás kérdésére a piac nem ad választ. Ma egyre csökken az állam szerepe, és ez összefüggésben áll azzal, hogy ez a fenti elv egyre kevésbé él a tudatunkban.
S főleg idehaza. Az állam egyre inkább fejőstehén, a korrupció terepe, kifizetőhely. Ezért jogos persze, hogy amennyire csak lehet, az állam ne birtokoljon szőlőket, reptereket, egy csomó dolgot, ami nem ezt a kollektív problémamegoldást szolgálja. Ugyanakkor iskolákat, kórházakat igen.
A mai magyar állapotokra tekintve kapásból én is a Mindent eladni! parancsát adnám ki hörögve. De azért az állam eszméjét nem hinném, hogy végleg ki kéne dobni.

Persze ahhoz, hogy az állam eszméje működhessen, az kell, amit mindig mindenki elmond: következmények, felnőtt ország. Ezért örültem a mai hírnek, ami a kecskeméti ügyészség bátorságát jelzi ismét - ne feledjük, hogy anno ők álltak neki a maffiapernek is. Most pedig őrizetbe vették Zuschlag Jánost, aki vélhetően simán lopott.
Következmények nélkül nincs demokrácia.

Pápisták on the road

Lent zajok vannak, valami színházasdi, könyvesbolt, játék, meg a Mikszáth tér felől is szűrődnek a jelek. Nyitott templomok vannak most, éjszaka, nyitva, meg katolikusok az utcán.
Nem tudom, mi lesz ebből, kinek mi, mennyi, ki fog fanyalogni, ki fog lelkendezni. Egyelőre úgy tűnik, hogy több száz éve először megint eszébe jutott valami a katolikusoknak - ki volt az ötletgazda? - talán itt kiderül, mindenesetre a magyarországi róm.kat. egyház, amelynek a II. vatikáni zsinat eszmeiségét sem sikerült maradéktalanul magáévá tennie, magáévá tett egy modern és igencsak aktuális ötletet, amiben semmi extra nincs.
Csak arról van szó, ugyebár, hogy aki keresztény, az éljen úgy, hogy ez látszódjék rajta, és lehetőleg nem a méteres keresztről a nyakában, meg a mai magyar keresztények jelentős részén csüngő többi, általában politikai szimbólumairól. Hanem a viselkedésükről.
Apropó politika, nyilván nem véletlen, hogy a katolikusok a jobboldalhoz csapódtak a rendszerváltás után (s ennek nemcsak történelmi okai vannak). A kereszténységgel alapvetően, az egyén szintjén nyilván többféle politikai állásfoglalás (a hatalom már más tészta) is összepasszintható - hol vannak ma a baloldali és liberális keresztények? - , de hogy visszatáncoljak az eredti gondolathoz, a (magyar) történelem szelektív és hazug olvasata is segítette az említett politikai irály és a rómkategyh. platformjának közösülését. Ez a történelemszemlélet egy paternalista, az egyént gyengének és irányítandónak feltételező szemlélet. Holott már rég az egyéni döntések és választások fontosságát kéne hangsúlyozni, azt, hogy kereszténynek lenni döntés, méghozzá gyakran naponta, óránként, cselekedetről cselekedetre. Nem pedig egy államtól, egy intézményrendszertől erőltetve. (Az örökölt-nevelt hagyományok egy más szintet jelentenek, de most nem fogok a szabadságról értekezni.) Katolikusnak lenni tehát tényleg kimenni az utcára és lépni (nem gigászi kereszteket állítgatni by the way). Remélem, a városmissziót az Úr áldása kíséri.

Alulról építkező, népi kezdeményezés

Van egy ötletem: mindenki tudja, hogy a fővárosi közlekedés mennyire megdrágult. Egy buszjegy 230 Ft, egy óra hosszat érvényes. Ámde. Aki lyukaszt, a legritkább esetben használja ki ezt az időtartamot. Javaslatom a következő: a lyukasztó leszálláskor vagy kínálja fel a még érvényes jegyét egy utastársának, vagy helyezze el a lyukasztógép két felének illesztésébe, ott ugyanis egy jegynyi hely van. Ezzel nő a társadalmi kommunikáció és szolidaritás érzése is. Az ötlet persze illegális, mivel egy jegyet csak egy útra lehet felhasználni, gondolom, átruházni sem szabad. Így a jogkövetés és a piacgazdaság elvei kárt szenvednek el. Önmagunknak okozunk kárt: a BKV-nak nő a vesztesége, ezért a fenntartó főváros hitelek felvételére kényszerül, azokat pedig a mi adónkból fizetjük vissza - egyre rosszabb kondíciók mellett. A kérdés az, hogy hajlandóak vagyunk-e áldozni némi pénzt a társadalmi kommunikáció oltárán. (Amennyiben nem, de mégis szeretnénk javítani az interperszonális szituációk minőségén, elkezdhetünk beszélgetni spontán módon az utastársainkkal, noch dazu figyelhetünk egymásra, de ez most csak elvi jelentőségű lehetőség.)
Aztán jöhet a Nemzeti Vágta és a Magyar Bikafuttatás a körúton, vagy valami hasonló.

A Federer-féle bizonyosság

Lehet, hogy a postcím egy kicsit fellengzős lett, mindenesetre tenisz megint, és tényleg nem lehet máshogy nevezni: van egy játékos, arcán ott trónol a befelé fordulás és a korlátoltság egy furcsa hibride. Nagyon szelíden játszik, nem akarja felfalni az ellenfelét, nincs edzője, mindent magában őröl meg. Mindent tud, nekiáll egy meccsnek, aztán megnyeri. Mindig, mindig kiszakad belőle valami a tornagyőzelemkor, utána némileg idiótán vigyorogva, talán zavarban áll, nyilatkozik. Még jobban vigyorog, amikor megmondják neki az arcába, hogy ő a legjobb. Hát igen, most erre mit mondjon?
Megverni úgy lehet, ha valaki lebirkózza-leizmozza-leizzadja, de az sem elég. El kell hinni, hogy ha eleget ütögetek egy labdával egy sziklafalat, előbb-utóbb leomlik. Illetve valószínűleg úgy lehet legyőzni, hogyha ő, a játékos azt gondolja, hogy legyőzhetik. Elbizonytalanodik, mert az eszébe jut, hogy legyőzhetik. Ekkor elkezd rosszabbul játszani, túl szélesre üt, túl hosszúra, túlbiztosít.
Ha ez nincs, eljátszogat kifejezéstelen arcával, mintha máshol járna, holnap vajon mit eszünk, jaj, nincs tej otthon, kéne venni, negyven semmi.
Egyszer talán eszébe jut, hogy jaj, hát most már majd lassan abbahagyom a játékot, meguntam. Akkor majd jönnek a többiek.

Zuhanó

Kicsit muszáj írni az új magyar akciófilmről, a Zuhanórepülésről. A cselekmény végre jól össze van rakva, látszik, hogy tököltek kicsit a forgatókönyvvel, ez szokott a legjobban fájni a magyar filmek megnézésekor. (Bár én el tudnék fogadni egy fokkal több romantikát: miért van az, hogy a szerelmet egy alvilági drogfilm esetében csak a szex van hivatva megjeleníteni?) Hibák azér tvannak: az apa szerepében Lukáts Andoron lötyög a szerep, az ő karaktere egy bővített Családi kör-családvédelmi szoc.dialógusnál többet is kaphatott volna. A párbeszédek rendben vannak, a címben foglalt gondolat és az abból szőtt motívumrendszer már kicsinyét erőltetett, a repülés, az élet értelme stb., afféle garbage-filozófia, még a végső nagyjelenetben is visszatér, erőltetetten, ráadásul érthetetlenül, mert Nagy Zs. szája véres. Kár, hogy az operatőr Vecsernyés János nem tudott kitalálni valamit képileg, mert így olyan, mintha tévét néznénk (a Fókusz-effekteket köszönjük szépen), ráadásul sok akciójelenet is bénán van megcsinálva. Plusz még mindig sokszor túl bugyuta a képi gondolkodás: X mond valamit, majd látjuk az ő szemszögéből, kameraszubjektívben a dolgot, ennél sokkal kevésbé evidens váltásokat is tud kezelni mindenki.
De mindezek dacára a Zuhanórepülés működik, benne van az a fajta kilátástalanság és keserűség, ami miatt már el lehet hinni a kijelentéseit. Nagy Zsolt rendben van - neki sincs túlárnyalva a szerepe, de ez belefér, ő a játékával hozzáteszi azt a pluszt, ami miatt főszereplővé lesz. Gryllus Dorka fenségesen ösztönös, többször is szimplán elröhögi magát, olcsó-szakadt, nagyon jó. Ráadásul Novák Erik rendező nem restellt arcokat keresgélni: a megkínzott ex-barát, a verőlegény, a rendőrők (Mátyássy Szabolcs sokatmondóan, ordenárén üres tekintetével jó választás volt) elég szuggesztív és erős.