A valóság iszkolása

Az idei filmszemle díjnyertes alkotása egy nagyon erős személyes élményből, egy találkozásból táplálkozik. Bollók Csaba egy utazása során találkozott a fémhulladékot vonszoló tizenéves Varga Máriával – kapcsolatuk elmélyült, majd Bollók elhatározta, filmet csinál Mária és a hozzá hasonló nyomorban, kegyetlen körülmények között élő gyerekek sorsáról. A végeredményt igazolják a fesztiválmeghívások és díjak: Brüsszel, Monterrey, Reykjavik, Szarajevó, Trondheim ismerte el eddig a film kvalitásait, az Európai Parlament Lux-díj szavazásán pedig bekerült 2007 tíz legjobb európai filmje közé.

Bollók tudta mit akar: Varga Mária létezését bemutatni játékfilmes keretek között. Ezért túlságosan nem változtatott a valóságon, hanem megpróbálta reprodukálni azt.

A valóság (re)produkciója a magyar film, de általában a film nagy kihívása. A film ugyanis elsősorban a hitelességről szól: olyan legyen, hogy elhiggyem, hogy ez lehet a valóság. Tehát a lehetőséget jeleníti meg, még ha az a rögvalóságon kívül esik is. A valóságot megfogni szándékozó filmek gyakran nem törődnek a hitelesség kérdésével, mert olyan dialógusokat, történéseket használnak, melyek a valóságban gyökereznek, tehát megtörténtek. Ez a módszer azonban gyakran csalóka: a film mindig csinálmány, egy rendező akarata érvényesül benne, a látószög, a cselekmény, a karakterek, a szöveg (általában mindegyik, esetenként csak egy-kettő közülük) választott, kreált dolgok. A film egy teleologikus aktus, egy teremtés végeredménye, egy minimum szelekción alapuló alkotás. Ezért nem lesz a valóság automatikusan hiteles a filmvásznon. Ahhoz „meg kell csinálni”, hitelessé kell tenni az anyagot – még akkor is, ha ez a reprezentáció aztán teljesen eszköztelennek hat.

Bollókot kettős módszer jellemzi. Egyrészt megpróbálja kívülről követni Iszkát határozottan dokumentumfilmes pozíciót véve fel, ekkor Varga Mária érezhetően szabadon mozog, a morzsalékosra tört magyar nyelvére vissza-visszakérdeznek a megfigyelésében részt vevők, (re)akcióira reagálnak. Másrészt beépíti Iszkát a történetbe, és a kamera pozíciója is többször Iszkáéval azonosul. De nem kell az erős kameraszubjektívig eljutni, maga a bizalmas közelség is egészen közel hozza a kislányt a nézőhöz. A macska azonban nem foghat egyszerre kint és bent is egeret. A játszó Iszka és a megfigyelt Varga Mária nem azért hat egymás ellen, mert annyira mások (alkalmasint a két személy majdnem ugyanaz), hanem mert a nézőnek megkreált, teremtett pozíció más-más attitűdöt követel meg.

A nyomor narratíváját a rendező a résztvevők jelenlétével akarja megteremteni. Ezért –hangsúlyosan – nem sző történetet, nem épít karaktereket. Ezen a ponton Varga Mária és Rózsika amatőrizmusa kiegészül, egyesül Bollók választott amatőrizmusával. Ez azonban hatalmas súlyú döntés a rendező részéről. Benne van ugyanis annak a hite, hogy csak akkor mondható el ezeknek a gyerekeknek a sorsa-sorstalansága hitelesen és jól, ha a többi alkotó velük egyező módon vesz részt az esztétikai folyamatban. Benne van a hit, hogy Varga Máriáék civil énje csak így, ebben az esetben érvényesülhet – talán benne van az is, hogy a játékfilmes profi hozzáállás ezen a ponton nem etikus. Azonban Bollók amatőrizmusa – épp a reális és a hiteles filmes különbségtétel folytán – nem működik.

Kézenfekvő párhuzamnak ígérkezik néhány Lars von Trier-film. A Hullámtörés és a Táncos a sötétben azért illeszkedhet analógiaként a sorba, mert az elsőnél a főszereplő, az Emily Watson által megformált Bess McNeill esetében egy megteremtett, eljátszott naiv, ösztönös karaktert láthatunk, amelyhez a többiek mintegy asszisztálnak, míg a másodikban Björk alakítása ugyanolyan ösztönös és uralhatatlan (pontosabban nem uralni kívánt), mint Varga Máriáé, ám erre az adottságra von Trier ráépítette-adaptálta a musical egy saját változatának formanyelvét. Von Trier az utóbbi esetben talán túllőtt a célon (a melodrámát a túlzásig fokozta, nem törődvén az ízléssel), Bollók pedig filmje főhősére figyelve látványosan mellőzte a film szakmai aspektusait. Nem eléggé azonban. A filmzene hamis, közhelyes, túl hangsúlyos, a történet fordulatai túl kiszámíthatóak, rengeteg szál elvarratlan, a színészek játéka többször túl erős és lóg a levegőben. Számos jelenetben Varga Mária jelenléte igen hatásos és szép, de mégis folyton szerepelnie kell.

Még valami miatt adekvát a von Trier-párhuzam: az Öt akadály című filmjében a dán rendező a filmkészítésről vallott elképzeléseit tárja a nézők elé a maga trükkös módján, és az utolsó előtti „akadály” idején beszél a rossz film szükségességéről. Arról, hogy a film alkotójának el kell vesztenie azt az isteni, kiemelt pozíciót, amely szükségképpen jár neki, mégpedig úgy, hogy feladja az esztétikai tökélyre törekvést – a rendező alárendeli saját becsvágyát, öntudatát a filmnek, ezzel a legteljesebb alázattal pedig végképp és teljesen a tárgya felé tud fordulni. Így lesz az esztétikai irányultságú film etikaivá, ami Triernek mindig is az egyik fő kérdése volt. Ez a kulcsa ugyanis annak, hogy az alkotót meg tudja érinteni saját alkotása.

Mindez Bollókra akkor lenne igaz, ha lemondana a hatásmechanizmusról, ha el akarna idegeníteni – ahogy a dogmások a saját maguk által alkotott (és persze rendre megszegett) szabályokkal akarták elidegeníteni. De az Iszka hatni akar, az összedobált történetben szimbolizációk, panelek gyengítik a formát. Bollók nem figyel eléggé a formára, inkább a közös tudatra akar építeni, azaz bevonja a nézőt.

Még egy dolog tűnik most elhibázottnak: Bollók mindenáron történetet akar csinálni egy történet nélküli világból, így fordítja giccsbe a sorsot.

Magyarul Bollók az érzelmeimre, a zsigereimre akar hatni, de úgy, hogy a hatás esztétikai törvényszerűségeit etikai szempontok miatt elhanyagolja. Ez a koravén, fiús kislány egyetlen, mocskos piros pulcsijában így nem juthat el hozzám, a nézőhöz – nem érezhetem azt, hogy a sorsa az enyém is, mert a filmes eszközök átgondolatlan (nem) használata minduntalan kizökkent a folyamatból. És én ezt nagyon sajnálom.

(ez az írás egy már megjelent cikk kibővített változata)

Magyar és nemzeti

A fővárosi Nyugati pályaudvar mellett láttam egy éttermet, amely ezzel a felirattal próbálta reklámozni konyháját: "Hungarian and national dishes".

Vajon ez mit jelenthet? Az itthoni kisebbségek konyháját próbálja megőrizni ez az ambiciózus hely? És mit kíván a magyar nemzet?

Elitélet

Az index megint átment messiásba, cikket közöl egy korábbi helyzetértékelés folytatásaképpen. A szerző ismét csak Publius Hungaricus, ami alapból fura, mármint hogy ettől kéne, hogy komolyan vegyük? Minek ez, miért nem lehet nevet, neveket mondani?

Hőseink pár kolumnát szánnak az előző cikk reciklálására, azaz eliteznek egy jóízűt. Akinek kicsit is van füle a magyar táj zörejeinek meghallására (persze magyar füle), az tudja, hogy nálunk a diszkurzív logika javarészt ellenkulturális: mindig kell valami vagy valaki, egy kályha, ahonnan el tudunk indulni, ami elkövette az ősbűnt (ősbűnöző kályha), ami lényegileg és eszenciálisan okolható, s amely kiiktatásával a rendszer megváltoztatható (ősbűnöző, esszenciális, kiiktatandó kályha). Ez esetünkben a zelit.

Az elit féltudású, kényelmes, belterjes, minden rossz oka, minden jó elgáncsolója. Monolit tömböt alkot, szerzőink nem rántják le a leplet a titokról, hogy lehet oda bekerülni (szűzen, kreatívan, széleslátókörűen 's a' t.), és ott hogy alakul át az egyed kifejlett elitimágóvá. Az elit amúgy a 80-as években szocializálódott, a késő kádári csökevény - akkor is, ha nem.
Eldurran a szokásos "ezígynemmehettovább", majd indul a különböző partikulák részletes kifejtése: mi, hogy, meddig. Már itt érdekes dolgokat látunk: "Az alternatíva meglehetősen lehangoló, különösen egy olyan, önmagát elsősorban magaskultúráján keresztül meghatározó nemzet számára, mint a magyar." Kérem szépen, ennek a mondatnak van értelme? Mit csinálunk mi a magaskultúrán keresztül? És elsősorban? Vegyük észre, hogy a tömegkultúra világa még akkor is erőteljesebb, hatásosabb, ha leszarjuk - épp ebben áll a jelentősége. Hogy ha vackot csinálunk, az meglátszik az önreprezentációnkon. De amúgy a kultúra (pláne ha magas-) csak befolyásolja az önreprezentációt, nem általa történik. Ergo csupáncsak az emberek léte lett itt semmibe véve - közelítünk valami fontoshoz.
"Az ezígy azonban nem e jelenségek összesége. Sokkal inkább az a belső logika, ami összekapcsolja őket, ami biztosítja a fennmaradásukat, ami ellehetetleníti a változást, és asszimilálja vagy elkergeti a változtatni vágyókat. Az ezígy nem egy párt, nem egy érdekcsoport, mégcsak nem is egy generáció. Az ezígy normák és magatartásminták összesége. Az az íratlan szabályrendszer, ami mentén a magyar elit játszik." Kezd kirajzolódni egy ízig-vérig konzervatív írásmű, amely oly gyakran szalad ki a magyar közírók kezei közül pártállástól és ideológiától függetlenül. Normák és magatartásminták kárhoztatása tehát, csak itt a zelit van megszemélyesítve ezek tulajdonosának. S ez az elit teljesítményellenes, vak, nem von feleősségre egyénileg senkit.
"Ezért volt képes sikeresnek deklarálni az elmúlt két évtized különböző időszakaiban a pártvagyon, a kárpótlás, a privatizáció, a nyugdíjreform, az autópálya-építés-finanszírozás vagy éppen az egészségügyi reform kezelését." Jól figyeljünk, az elit tette ezt, de hát mit is beszélek, nyilván mindenki jól emlékszik, amikor az elit szólásra emelkedett, és örömmel az arcán beszámolt eme sikerekről. "Sokan megírták már: egy szint felett hazánkban egyszerűen nem lehet megbukni. És ez nemcsak az államhoz közel, a politikában, az akadémiai szektorban vagy a közmédiában igaz. Még a látszólag teljesítményelvű üzleti életben is mindig találni egy-egy haveri bankhitelt, egy kis állami támogatást vagy egy önkormányzati megrendelést, amivel elkerülhető a kudarc." Így van, tehát vezessük be a szeppuku intézményét, hulljon a kontraproduktív zelit férgese.
Magyarul és összefoglalva: az elit lop, csal, hazudik. A rendszer pedig fenntartja önmagát, mert pl. "Miért próbáljon valódi művészi vagy tudományos értéket teremteni valaki, ha az állami pénzt politikailag motivált látszattevékenységért ugyanúgy megkapja?" Ergo valaki még ha akarna, sem tudna "értéket teremteni". Ezzel Publiusunk némileg öntudatlanul mutat ki pár négyzetméter fogfehérjét: aki a rendszerben részt vesz, akarat nélküli zombi, aki teljesen természetesen lop - nem az önfelmentés viszolyogtató szavai ezek? Nem lehet mindezt úgy is értelmezni, hogy "lopok, mert ha én nem, más fog helyettem."?
Majd jön a megoldás.
"A pályafüggőség nem azonos a turáni átokkal. A „nálunk ez mindig így volt, ezért mindig is így lesz” típusú érvek pusztán a tehetetlenek, a lusták és az örök megalkuvók kényelmes kifogásai a sodródásra." Ez a felütés, aztán sorolják: igazi tudás kell, nyugatról, amelyet honosítani kell, amihez "meg kellene ismerni az országot és a magyar társadalmat. Nemcsak Budát, az V. kerületet és a főváros körüli műfalvakat." aztán "A jövendő elitbe aspirálók többségének hinnie kell abban, hogy az alapvető kérdésekben ugyanaz a cél vezérel mindannyiunkat: egyikünk sem akar leszámolni a másikkal, egyikünk sem akarja tönkre tenni a másik egzisztenciáját, és mindegyikünk az ország és a nemzet előnyét kívánja.", lám, Publius jó példával jár elöl, ő a tanulni és változni képtelen (az országot öntudatlanul is gyarmati sorban taszajtani kívánó) magyar elitet vajh' hova kívánja tenni?
Akkor tehát szüret? Hátrébb az agarakkal, "El kell fogadni, hogy az amúgy kialakítása egy-két évtizedig is eltart majd." Amúgy - a szép új világ. Igaz, "jó pár ügyben tíz év múlva egyszerűen késő lesz", hát ez a hajó elmenni látszik. Mindenesetre induljanak új magyar peregrinusok, hozzák haza a tudást kis batyujukban, simogasság meg buksi fejét a magyar népnek, amely magába szívva a tudást a Magyar Amúgy építésébe fog.

Ez a Dalolva szép az élet, 1950, rendezte Keleti Márton

Bevallom, a 80-as évek nekem is eléggé a bögyömben van, mert az akkori férfidivatnál már csak a frizurák voltak röhejesebbek. Társadalmi stratégiát azonban erre a tapasztalatra nem kívánnék. Azért sem, mert a jól hangzó, gonzós publicisztikák korában a jól rappelhető mondatok mögötti világképre is érdemes odafigyelni. Hogy nehogy strukturálisan ugyanazt ismételjük, mint azok, akikre nem óhajtunk hasonlítani - mint ahogy a családon belül ismétlik magukat a személyiségtípusok, miközben bőszen meghaladnánk szüleink világát. Ez az ellenkulturális beszéd ráadásul önmagával is ellentmondásban áll, a konkrét nevekig menő "80-asévekezés" és a szelíd összefogás retorikája olyan csattanósan üti egymást, hogy Nepálig hangzik.
A hagyományokat - sajnos e tekintetben nehéz elfogadni a konzervatív elméletet, mely csak a működő(?) és bevált(?) dolgokat tekinti hagyománynak, a többit csak örökségnek - nem nagyon lehet semmissé tenni. Sokkal fundamentálisabb problémák maradnak furtonfurt említés nélkül, pl. a jó tömegmédia szükséglete, amihez az kell, hogy az értelmiség ne fújjon (sokszor pusztán sznobizmusból) erre a kulturális szegmensre. Egyáltalán meg kell teremteni egy pozitív önképet, és el kéne felejteni az értelmiségi világtervezést. A kulturális szokások változásait épp az irányba hatnak, hogy az értelmiségiek konkrét társadalmi hatalma egyre áttételesebb lesz, és egyre több múlik a fogyasztók (hívjuk talán így a népet) öntudatán.

Felnövésünk azzal kezdődik majd, hogy leszokunk a mások okolásáról. Megtanuljuk artikulálni az igényeinket, kifejezzük az akaratunkat. Képesek leszünk tisztelni magunkat és így másokat is. Ez azonban nem ezígyező és amúgyozó pamfletek dolga. Ez mindenki múlik, és ott kezdődik, hogy kilépünk lakásunk ajtaján. Ez az itt és most feladata, a mindennapoké - amely élethosszig tartanak. Túl kell lépnünk a kesergés és morgás fanyar örömén.

Nemzeti hagyományaink

Végre jól játszik a magyar futballválogatott, 15-20 éve először jó nézni, amit csinál - ma már ennél kevesebbnek is nagyon örülnénk, úgyhogy éljen. A csapat ugyan még talán túlságosan izgatott a helyzetkihasználásban, de van köztük olyan, egy nem is túl öreg valaki, akinek a megoldásaiból már össze lehetett állítani egy best of válogatást.

A görögök ellen is kikaptunk, és nekem feltűnt valami: elnézve a zömében huszonéves fiúk reflexmozdulatait, időnként az arckifejezését, sokszor egy az egyben visszatért a korábbi reménytelen (és a mai első osztályban kitartóan regnáló) generációk éjfekete sötétsége. Priskin Tamás arcán többször láttam ezt a nemzeti hagyománynak is bátran nevezhető jelenséget, Vanczákot is említhetném, de mégis a mozdulatokban rejtőző butaság volt a legszembetűnőbb. A görögök ilyen tekintetben sokkal jobbak voltak nálunk, ezért is kaphatták meg a 11-est; ösztönös mozdulataik is céltudatosságot és ötletet sugároztak. Nálunk a fent belinkelt Buzsáky volt még aleginkább ilyen, és gyakran a többiek is képesek levetkőzni ezt a futball-anyatejjel magukba szívott "tudást". Amely már valószínűleg serdülő IV-ben sercintő edzők mellett megalapozva - ez a furcsa, kontraszelektív, mázsás jelenség fura módon a foci szépségéről árulkodik, a tréningruhák állott szaga, a még fagyott pálya talaja szivárog benne vissza.

De azért jó lenne, ha hamarosan senki nem emlékezne rá.

A kormány a helyén van

Már korábban is felfigyelhettünk arra, hogy a kormányzat előbb cselekszik, aztán széttárja a kezét: neki kellett kezdeni, sürgetett az idő, mit volt mit tenni (ezer ügyet lehetne sorolni, ahol a kapkodás esete forgott felfele). Valószínűleg az egyeztetések során kialakuló felpuhulástól tartva a kormányfő inkább beindít valami kamikázeakciót, aztán majd esetleg később módosítunk rajta, ha nagyon muszáj. Íme még egy adalék az egyszemélyes kormányzás hatékonyságához. Ráadásul legutóbb a szocialista párt szavazta le az SZDSZ és a kormány közös javaslatát. Ha a kormány nem tud érvényt szerezni akaratának, akokr végül is most ki kormányoz?
Ám most kiderült, még rosszabb a helyzet. Előbb a politikai hisztivé váló otthonszülés ügyében bolondultak meg a törvényalkotók (a szakmai ajánlásoknál szigorúbb követelményeket fogalmazva meg), majd jött egy elemzés, amelyből kiderül, teljesen véletlenszerűen módon működik a törvénygyártás, mintha egy egzisztencialista hatalom tesztelné a létbe vetett Dasein-ek reakcióit. De akkor miért hívják baloldalinak?
És amúgy ez még a jobbik eset.

Humor Herold

A legutóbbi Heti Hetesben szegény Hofi Gézát, Boncz Gézát és Kellér Dezsőt olajban örökítve meg mutattak fel Farkasházyék, utóbbi megjegyezte, hogy ha már nem lehet őket hallani, hát akkor így láthassuk őket. Ez az ikonikus felfogás egyre inkább generációs szakadék is lesz: Farkasházy önértelmezésében a magyar kabaré hagyományának védelmezője, ez, ha mindezt a magyar rádiókabaréra értjük, igaz is. Történelmi-technológiai okokból persze a magyar kabaré egy része tényleg "átfolyt" a rádiókabarén, ugyanakkor Kellér sokkal inkább közkincs, mint Boncz.

Ugyanakkor itt is érezhető egy hasadás: Hofit huszonévesen ma már nem lehet megérteni, szerintem nem is vicces, a mai ifjúságnak már Southpark van, erős az angol hagyomány. És persze van Irigy Hónaljmirigy (nem is tudom, a nevük gusztustalanabb-e vagy amit csinálnak), Boros-Bochkor, meg a netes humor. Erről persze Farkasházyéknak nem kell tudomást venniük, persze ilyenkor az embert könnyen érhetik meglepetések (Verebes pl. a nemrég indult , amúgy nem reménytelen színvonalú Budapesti 7 nap hasábjain panaszkodta ki magát (november 1., VIII. kerület, 5. oldal), hogy a magyar kabaré történetét taglaló könyvben csak fél mondatot kapott.), ami a volt Petőfi Rádió-s generációs feljajdulásban érhető tetten leginkább.

Egyrészről tehát van egy lassan kicsúszó generáció, amely után lyuk tátong - ennek okai vagy történelmiek (a rendszerváltás utáni zűrzavaros állapot, az értékrend megbolydulása nem kedvezett a fiatalok humorérzékének) vagy az addig uralkodó generáció különböző (mondjuk egzisztenciális) okokból nem engedte át a helyét a feltörekvőknek. Pontosabban a nem afiatalok hiányoznak, hanem az új generációk humorának sajátos beszédmódja, illetve ezek mediális reprezentációja. (Persze az is kérdés, hogy muszáj-e ennek az egésznek diszkontinuitásban megmutatkoznia, nem attól lehetne-e a kultúra szerves, hogy a hagyomány átöröklődik és továbbél valahogy.) Akárhogyis, ha volt-van feltörekvő humorista generáció, ha nincs, mára a humor pozíciója egyrészt nagyon visszaszorult, másrészt a minőség is nagyot változott.

A médiában látható humor egyrészt a kandi kamerás zsigeri káröröm (jobb esetben csak zsigeri), másrészt a legalja nős-cigányos-kínais satöbbis viccek (lásd Fábry Show). A politikai humor eltűnt (köszi, médiatörvény!). Ugyanakkor számos létező társadalmi szerep nem jelenik meg a humor tárgyaként. Ez azért baj, mert a humor, az itthoni alapvető felfogással ellentétben nem valakinek a kigúnyolása, lenullázása, a saját frusztrációink elleplezése. Épp fordítva, a létezés elismerése, az élet más szemszögből való megélése. Örkény óta tudjuk: "Nincsenek buta emberek, csak rossz Egypercesek!", Kundera idézi Octavio Pazt: "A humor tehát nem nevetés, gúnyolódás, szatíra, hanem a komukim egy különleges válfaja, amelyről Paz azt mondja (és ez a humor megértésének kulcsa), hogy 'mindent, amihez hozzáér, többértelművé tesz'." (Elárult testamentumok).

A magyar valóság jelentős része tehát nem részesülhet a többértelművé levés áldásában, mert nincs jelen. Egy nálunk szerencsésebb ország állami tévéje azonban magas szintű humoros sorozatokat készít, s ezekből egyre többet látni itthon. A BBC két sorozata, az Igenis, miniszter úr! , vagy a A hivatal is látható már, előbbi nem túl radikális politikai humor, utóbbi az irodaházak lakóin köszörüli nyelvét a nagyszerű Ricky Gervais vezetésével.

Nézzük tehát őket, s talán lassan a nagy csatornák is ráébrednek, hogy érdemes lehet a mai magyar társadalmat leképezni a Mirigy-fiúknál némileg szofisztikáltabban is.

Orbánc - Tölgyessy elemzése

A legújabb ÉS-ben van egy háromoldalas Tölgyessy-interjú, amely lényegében egy szokásos autonóm és egyéni Tölgyessy-féle elemző szöveg. A lényeg egy furcsa állításban foglalható össze: a magyar politikai élet legfontosabb alakja ma Orbán Viktor. (Persze ezt így már nem Tölgyessy állítja, hanem én.)

A kijelentéshez néhány dolgot kell megfontolni. Orbán annak idején sikeresen osztotta fel az országot a nemzeti és a másik oldalra, amely afféle ősbűnnek tekinthető, és egyben elkezdett általános politikai logikaként is működni. Az MSZP egy dolgot tekint fontosnak Kovács László óta: legyőzni Orbánt bármi áron (nyilván ennek komoly gazdasági indokai is vannak, de a pártfinanszírozás érdését most hagyjuk). Ezért kezdte el anno a Medgyessy-kormány a permanens kampányt, majd ezért jöhetett Gyurcsány, aki messianisztikus öntudatával lényegében egy baloldali Orbán akar lenni, pontosabban egy balos válasz Orbánra (Medgyessy esetében láttuk, hogy erre nem feltétlenül kell törekedni, bár az is biztos, hogy az akkori Fidesz-vereség inkább volt köszönhető az akkori jobboldali kormánynak, mint Megyó teljesítményének. Ehhez kapcsolódik az a fontos idexes cikk, amely rávilágít, hogy Magyarország alapvetően mégiscsak a baloldali pártok országa - hogy ez ideológiailag is így van-e, más kérdés). Tölgyessy meggyőzően írja le Gyurcsány kormányzástechnikai fordulatait: a korményfő afféle Orbán-módra központosítja a hatalmat, mint egy autoriter vállalatvezető, amivel azonban többek közt elfojtja a kormány kreatív energiáit, a kormánytagok felelősségét óhatatlanul is magára hárítja.
Tölgyessy arra is jól mutat rá, hogy Orbán megpróbálta megszólítani az alapvetően nem jobboldali réteget ("a kádári kisembert" T. P.), Gyurcsány meg nemrég elkezdte a 98-as Fidesz rendpárti szlogenjeit szajkózni.

Egy szó mint száz, Orbán és Gyurcsány a vezérelv terméke, és meglehet, az előbbi ambicionálta ezt az elvet, utóbbinak nem kellett volna kötelezően átvennie. A 90-es évek elejétől hatalmasat változott MSZP itt túl alkalmazkodó volt, ami lényegében még mindig annak a bizonyítéka, az elveiket a céljaik határozzák meg, nem pedig fordítva.

Lehet, ha 100 év múlva visszatekintünk a mai korra, Orbán Viktor lesz a legfontosabb személy, a legjelentősebb figura, aki legalább is a 1998-2010-es időszak közti politikai életet leginkább befolyásolta. Hogy azonban ez így lehessen, kell-kellett egy olyan baloldal, amely vevő volt erre a kiélező, megosztó politikára-retorikára, kellett egy sajtó, amely nem tudta levetkőzni szervilizmusát, egy társadalom, amely pedig az ellenkulturális meghatározottságát.

Tölgyessy remek elemzése pontosan és összefüggő rendszerben mutatja meg, hogy számolja fel magát az ilyen politikai diskurzus., hogy lesz öncélú, kiüresedett, végső soron cinikus. (Persze Orbánnak nehezebb a helyzete, mert Gyurcsányt valószínűleg lecserélik valakire 2010 előtt, Orbán megmarad, és ha még egyszer kikap, ottmatadhat egy fej nélküli Fidesz, amelynek épp az ihlető vezérét fejezték le.)