A kormány még egy utolsót alakít, itt van március idusa, a Nemzeti Múzeum lépcsőjén verset mond egy befutott színész, iskoláscsoportok lengetik a zászlócskákat, a Honvéd Táncegyüttes koreográfiát mutat be. Most - viharos széllökések várhatóak - hatalmas nemzetiszín lepedők feszülnek az oszlopok közt, mindegy, a lényeg, hogy a műsor Széchenyi köré fonódik, "integratív figura", mondja a rendező, igen, a kormány megint tart a markáns véleményektől, olvasatában Széchenyi fontolva halad, integrál, oldja a feszültséget, megbékél, kicsit Kádárra is hasonlít sötétben.
De.
Emeljük csak le a polcról a legnagyobb magyar naplóját, melyben mindennap rettegésről, rémálmokról számol be, a forradalom iszonya tölti el, Kossuthot és Batthiányt okolja, eszelősöknek tartja, és miközben iszonyú kétségek közt elvállalja a felajánlott posztokat, harcol a napi politikai és diplomáciai térben, építi a Lánchidat, és remegve hallja a híreket. Folyamatosan attól fél, nem, nem az osztrák intervenciótól, bár kétségkívül őrültségnek tartja a forradalmat, hanem a néptől.
Attól fél, hogy lámpavason végzi a családjával.
Cresence és a gyerekek evakuálását megszervezi, folyamatosan fizikai fájdalomra panaszkodik felfűtött, szaggatott, nagyszerű romantikus, töredezett prózájában, melyben több a csonka, hiányos mondat, mint a lezárt, lekerekített. Majd egyszercsak megszakad a napló, összeomlik a gróf, és nem is kezdi újra, csak a forr. és szabharc után.
Integratív figura? Ma tán annak tűnik. Akkor és ott inkább egy a jövőtől rettegő, sodródó, neurotikus politikus. Mint a kormánypárt.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése