Persze, hivatalosan majd október 23-án lesz annyi, de nekem (is) az újratemetés volt az igazi határvonal. Anyuval otthon voltunk, az Orbán-beszéd alatt felkiáltott, le fogják lőni - ilyen reflexekkel élt.
Épp most volt a tévében az aznapi Napzárta adása, Rózsa Péter hetyke bajusszal súgógép nélkül értelmes mondatokat mondva konferált fel életképeket, vidéki interjúkat, az utca hangját. Van persze az egésznek valami szoci bája, ugyanakkor értelmes embereket, arcokat látok, a ma oly gyakran lesajnált kádári, korlátolt, Trabantért kaparó, szűk látókörű kisember normális mondatokban fejti ki normális világlátását, csak néha jönnek a panelek, amúgy senkinek nem jelent gondot érzelmi viszonyát artikulálni a Nagy Imre-újratemetéssel kapcsolatban (még az is utána mer kérdezni a tévéseknek, akinek lövése sincs arról, kik, miért végezték ki a miniszterelnököt).
Míg ma kijelenthetjük, hogy nem tudtunk élni a szabadsággal. 20 év alatt sok minden megváltozott, kiépült valami piacgazdaság, de artikulált érzelmi viszonyok és megformált mondatok terén sokkal rosszabb a helyzet. Jelképesnek is mondható, hogy a nagyszerű Tokfalvi blogján született bejegyzés mai kommentjei között még mindig az elmulasztott és elszabotált múlteltárás miatt keletkező ideológiai agyrémek, pszichés zsigerreakciók hemzsegne, pl. Aki a barátom, akit ismerek (és történetesen komcsifaló), nem lehetett besúgó, az iratait hamisították, a róla szóló írások rendelésre íródtak. Mindig valaki más a hibás.
Persze hogy mi a valóság, nem tudhatni, ez is megérne egy misét, de nem most.
Egyszóval van egy országunk, gazdasági mutatói jobbak, mint 20 éve, tán az életszínvonala is magasabb, lelkileg, szellemileg azonban rosszabb bőrben van. Nincs kitalálva, nincsenek igazi vágyai, tervei, és amik vannak, leginkább katasztrófa-, Zs-tervek. Nincs ön- és ezáltal mások becslése, az értékek a sárban, lásd Spiró György és Feleségverseny.
Össze lehetne szedni még nyomorúságunk ezer jelét és formáját, nem fogjuk most. Mert mégiscsak fontos dolgok történtek 20 éve, olyan dolgok, amelyeket ünnepelni kell, s amelyek mégiscsak reménnyel töltenek el. 20 éve 14 éves voltam, ma épp majd' 9 hónapos fiamat próbáljuk bekényszeríteni a járóka szülőkímélő börtönébe. Miatta is, miattam is, miattunk is, az országért is, tessék csinálni, menni, agyalni, hajrá.
2009. június 17., szerda
2009. június 16., kedd
2009. június 15., hétfő
Festői semmitmondás
(ez máshol jelent volna meg, de ott végül nem, így itt)
Fernando Meirelles nagy fába vágta a fejszéjét, amikor José Saramago Vakság című regényének megfilmesítésébe kezdett: a világtalanságot kellett láttatnia.
A brazil rendező eddig első filmjére lehet a legbüszkébb, az Isten városa brazil nyomortelepeinek és fiatalkorú bűnözőinek életét bemutatva nemzetközi érdeklődést váltott ki a téma iránt, s megteremtett pár felejthetetlen karaktert (pl. Kiskocka) és képsort és atmoszférát. A második film az érzékeny és esztétizált Az elszánt diplomata volt, Afrika-problematikája ügyesen keveredett a személyes drámával, a mindig magas szinten játszó Ralph Fiennes mellett a terhesen játszó Rachel Weisz kisugárzása fantasztikus volt – Meirelles sikeresen tette le a hollywoodi mestervizsgát.
A Vakságban is csak hemzsegnek a sztárok: a főszereplő Julianne Moore, Mark Ruffalo, de feltűnik a remek Gael Garcia Bernal, Danny Glover is. Pénz is jutott a produkcióra, az egyetlen kérdés az, hogy lehet a Saramago-féle irdatlan erejű prózavilágot, a narráció uralmát sikeresen adaptálni a vászonra.
A történet egyszerű, és ebben rejlenek a feldolgozás nehézségei is: a Városban a forgalomban egy autós egyik pillanatról a másikra megvakul. Az orvosok nem találják nyomát szervi eredetű bajnak, ráadásul a vakság nem a szokásos elsötétülés, hanem fordítva, elfehéredés által áll be. A Fehér kór fertőz – a társadalom emblematikus egyedein (az orvos, a kurva, a tolvaj, a gyerek stb.) látjuk, ahogy elterjed. A fertőzötteket a kormány egy gettóba zárja, az orvos férje mellett kitartó nő (Julianne Moore) látóként kerül a vakok közé. Ő az egyedüli, aki lát, s az egyre gyarapodó számú kiszolgáltatott vak között elindul a társadalmi szerveződés – a kormány által pusztán etetésre érdemesített, őrzött tömeg története ezen a ponton tanmesévé fordul. Meirelles mindent megtesz, hogy a senki által nem takarított, sorsára hagyott földi poklot lefesse, de épp ez a nagy igyekezet teszi túlságosan illusztrációszerűvé, erőtlenné, szolgaivá az egészet. Könyvillusztrációk Gustave Doré modorában, könyv nélkül.
Belső pokoljárásuk után a vakok végül kiszabadulnak, ekkor kezdődik a valódi pokoljárás, ezt Meirelles már a dolgok dimenziója miatt is hatásosabban és hitelesebben képes megfesteni – a vakság ugyanis mindenkit elért, a Város káoszba süllyedt, az utcákon halottak, kosz, támolygó vakok. A kifosztott szupermarket polcai közt keresgélő, elállatiasodott emberek ugyanakkor egy rossz zombifilm szörnyeire emlékeztetnek, a rendező nem képes esszencializálni, sűríteni a létállapotot. A vakság közege, bár festői, nem működik, nem hiteles.
A vakság a kiszolgáltatottság metaforája, és mint ilyen, részben képes az egészet felmutatni. A nyilasok rémuralma alatt történt, hogy Szálasi hordái vak zsidókat tereltek egy nyilasház udvarára, nagyokat csattogtattak egy eszközzel, amit a szerencsétlen vakok lövéseknek véltek, a földre vetették, és véresre verték magukat – a nyilasok ezen jól szórakoztak. A Vakság, bár kísérletet tesz egy ennyire megrendítő, az emberi természetről árulkodó történet elmondására, kudarcot vall – túlságosan filmszerű akar lenni, túlságosan hű akar lenni, túlságosan kiszolgálja a színészeit, túlságosan szépen komponálja az emberi faj lealacsonyodását. Nem az alázat a baj, hanem az, hogy Meirellesnek láthatóan sokkal inkább formai, mint eszmei kihívást jelentett a megfilmesítés – azaz nem gondolt semmit a Vakságról.
Fernando Meirelles nagy fába vágta a fejszéjét, amikor José Saramago Vakság című regényének megfilmesítésébe kezdett: a világtalanságot kellett láttatnia.
A brazil rendező eddig első filmjére lehet a legbüszkébb, az Isten városa brazil nyomortelepeinek és fiatalkorú bűnözőinek életét bemutatva nemzetközi érdeklődést váltott ki a téma iránt, s megteremtett pár felejthetetlen karaktert (pl. Kiskocka) és képsort és atmoszférát. A második film az érzékeny és esztétizált Az elszánt diplomata volt, Afrika-problematikája ügyesen keveredett a személyes drámával, a mindig magas szinten játszó Ralph Fiennes mellett a terhesen játszó Rachel Weisz kisugárzása fantasztikus volt – Meirelles sikeresen tette le a hollywoodi mestervizsgát.
A Vakságban is csak hemzsegnek a sztárok: a főszereplő Julianne Moore, Mark Ruffalo, de feltűnik a remek Gael Garcia Bernal, Danny Glover is. Pénz is jutott a produkcióra, az egyetlen kérdés az, hogy lehet a Saramago-féle irdatlan erejű prózavilágot, a narráció uralmát sikeresen adaptálni a vászonra.
A történet egyszerű, és ebben rejlenek a feldolgozás nehézségei is: a Városban a forgalomban egy autós egyik pillanatról a másikra megvakul. Az orvosok nem találják nyomát szervi eredetű bajnak, ráadásul a vakság nem a szokásos elsötétülés, hanem fordítva, elfehéredés által áll be. A Fehér kór fertőz – a társadalom emblematikus egyedein (az orvos, a kurva, a tolvaj, a gyerek stb.) látjuk, ahogy elterjed. A fertőzötteket a kormány egy gettóba zárja, az orvos férje mellett kitartó nő (Julianne Moore) látóként kerül a vakok közé. Ő az egyedüli, aki lát, s az egyre gyarapodó számú kiszolgáltatott vak között elindul a társadalmi szerveződés – a kormány által pusztán etetésre érdemesített, őrzött tömeg története ezen a ponton tanmesévé fordul. Meirelles mindent megtesz, hogy a senki által nem takarított, sorsára hagyott földi poklot lefesse, de épp ez a nagy igyekezet teszi túlságosan illusztrációszerűvé, erőtlenné, szolgaivá az egészet. Könyvillusztrációk Gustave Doré modorában, könyv nélkül.
Belső pokoljárásuk után a vakok végül kiszabadulnak, ekkor kezdődik a valódi pokoljárás, ezt Meirelles már a dolgok dimenziója miatt is hatásosabban és hitelesebben képes megfesteni – a vakság ugyanis mindenkit elért, a Város káoszba süllyedt, az utcákon halottak, kosz, támolygó vakok. A kifosztott szupermarket polcai közt keresgélő, elállatiasodott emberek ugyanakkor egy rossz zombifilm szörnyeire emlékeztetnek, a rendező nem képes esszencializálni, sűríteni a létállapotot. A vakság közege, bár festői, nem működik, nem hiteles.
A vakság a kiszolgáltatottság metaforája, és mint ilyen, részben képes az egészet felmutatni. A nyilasok rémuralma alatt történt, hogy Szálasi hordái vak zsidókat tereltek egy nyilasház udvarára, nagyokat csattogtattak egy eszközzel, amit a szerencsétlen vakok lövéseknek véltek, a földre vetették, és véresre verték magukat – a nyilasok ezen jól szórakoztak. A Vakság, bár kísérletet tesz egy ennyire megrendítő, az emberi természetről árulkodó történet elmondására, kudarcot vall – túlságosan filmszerű akar lenni, túlságosan hű akar lenni, túlságosan kiszolgálja a színészeit, túlságosan szépen komponálja az emberi faj lealacsonyodását. Nem az alázat a baj, hanem az, hogy Meirellesnek láthatóan sokkal inkább formai, mint eszmei kihívást jelentett a megfilmesítés – azaz nem gondolt semmit a Vakságról.
2009. június 3., szerda
Heraklész
Nadal kiesett a Roland Garroson, 31 meccs, 4 év, bajnoki cím után kikapott. Soderling verte meg, nincsenek jó viszonyban, elég sima meccs volt.
Mitikus dolog ez, mindenki Federerre várt, megnyeri-e végre a RG-t, Nadallal elbánik-e a döntőben, ha valalki, akkor esetleg ő, meg általában, ki veri meg Nadalt, meg lehet-e verni három játszmában salakon.
John McEnroe szerint kettőt esetleg lehet ellene nyerni. Hármat nem. Másnap kikap.
Szerényen kapott ki, nem öt játszmában, azokban nyerni szokott. Ha öt játszmáig jutnak, tán nyer is. Mert az azt jelenti, hogy képes volt felülemelkedni a másikon. Nadal játéka alkalmazkodás, a másik beérése. Ebben segítette a salak. Most megtanult kemény pályán és füvön is játszani, támadóbb lett, sebezhetőbb lett a salakjátéka és ki is ismerték. Rá készültek.
De ez csak a játék elmélete. A legyőzhetőség esélye lelki. Soderling gépként próbált játszani, megy is neki (meddig?). Egy gépszerű játék győzte le Nadalt. Rá is sokszor mondták, hogy gépszerű, holott nagyon könnyen kibillent, de ilyenkor valahogy megoldotta és megnyugodott. "Az egész meccsen nem nyugodtam meg", mondta a meccs után.
Ez kulcs.
Nadal játéka nem teniszünnep, hanem emberünnep. Vannak teniszezők, jók, rosszak és van Federer és van Nadal. Ők túlérnek a teniszen, másról szól az, amit csinálnak. Ha nagy formátum kell, felveszik, alkalmazkodnak. Federer elegánsan, a zsenialitás adekvátságával intézi az ügyeket. Érzékeny pokolian, sőt törékeny. Nadal szintén alkot, még ha rengeteget dolgozik, rohan, edz is. Volt egy időszak, amikor úgy tűnt, belebutul a játékába. Megváltozott, fejlődött.
Őket nem a nagyszabás fogja legyőzni - egymás elleni játékaikban mindig nagyszerű dolgok történtek, elvégre egy zseni inspirált egy hőst (kivéve amikor a zseni annyira félt, hogy a hős simán verte, kicsit csalódottan. "kiüresedtem" ahogy Nadal mondja a Federer elleni meccsekről).
Most megverte egy kiüresedett, pusztán technikai értelemben jelenlevő játékos. Aki jobb volt nála, fantasztikusan teniszezett. Nem hagyta, hogy megnyugodjon. Mert a hősök elbuknak - aztán meglátjuk. (Megy tovább az élet - mítoszban ilyen nincs, fura)
Mi lesz Nadallal? Továbbfejlődik, vagy lassú hanyatlásba kezd? Kifárad-kiég hamar vagy még van jó 5 éve? Mi lesz a hősök sorsa?
Milyen jó, hogy vannak még hőstörténeteink.
Mitikus dolog ez, mindenki Federerre várt, megnyeri-e végre a RG-t, Nadallal elbánik-e a döntőben, ha valalki, akkor esetleg ő, meg általában, ki veri meg Nadalt, meg lehet-e verni három játszmában salakon.
John McEnroe szerint kettőt esetleg lehet ellene nyerni. Hármat nem. Másnap kikap.
Szerényen kapott ki, nem öt játszmában, azokban nyerni szokott. Ha öt játszmáig jutnak, tán nyer is. Mert az azt jelenti, hogy képes volt felülemelkedni a másikon. Nadal játéka alkalmazkodás, a másik beérése. Ebben segítette a salak. Most megtanult kemény pályán és füvön is játszani, támadóbb lett, sebezhetőbb lett a salakjátéka és ki is ismerték. Rá készültek.
De ez csak a játék elmélete. A legyőzhetőség esélye lelki. Soderling gépként próbált játszani, megy is neki (meddig?). Egy gépszerű játék győzte le Nadalt. Rá is sokszor mondták, hogy gépszerű, holott nagyon könnyen kibillent, de ilyenkor valahogy megoldotta és megnyugodott. "Az egész meccsen nem nyugodtam meg", mondta a meccs után.
Ez kulcs.
Nadal játéka nem teniszünnep, hanem emberünnep. Vannak teniszezők, jók, rosszak és van Federer és van Nadal. Ők túlérnek a teniszen, másról szól az, amit csinálnak. Ha nagy formátum kell, felveszik, alkalmazkodnak. Federer elegánsan, a zsenialitás adekvátságával intézi az ügyeket. Érzékeny pokolian, sőt törékeny. Nadal szintén alkot, még ha rengeteget dolgozik, rohan, edz is. Volt egy időszak, amikor úgy tűnt, belebutul a játékába. Megváltozott, fejlődött.
Őket nem a nagyszabás fogja legyőzni - egymás elleni játékaikban mindig nagyszerű dolgok történtek, elvégre egy zseni inspirált egy hőst (kivéve amikor a zseni annyira félt, hogy a hős simán verte, kicsit csalódottan. "kiüresedtem" ahogy Nadal mondja a Federer elleni meccsekről).
Most megverte egy kiüresedett, pusztán technikai értelemben jelenlevő játékos. Aki jobb volt nála, fantasztikusan teniszezett. Nem hagyta, hogy megnyugodjon. Mert a hősök elbuknak - aztán meglátjuk. (Megy tovább az élet - mítoszban ilyen nincs, fura)
Mi lesz Nadallal? Továbbfejlődik, vagy lassú hanyatlásba kezd? Kifárad-kiég hamar vagy még van jó 5 éve? Mi lesz a hősök sorsa?
Milyen jó, hogy vannak még hőstörténeteink.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
