Frigyes

1998-ban, mikor már belaktam a lakásom, döntöttem úgy, hogy legyen macska, mert hát macskának lennie kell - a lét egyik szintjének tökélye, a szabadság és az autonómia követe, a csodálatosan kivitelezett ugrások és megfoghatatlanul finom mozdulatok képviselője, szóval a macska: kötelező.

Frigyes a Gellérthegyről érkezett, kedves, sportos állat volt, egy hét után tisztában volt a nevével - nem zavarta meg, hogy nő létére férfinevet kapott - hamar megtanulta kimenni és bejönni, kopogni az ablakon két lábra állva, amit főleg esős időben értékeltem. Fiatal korában érzelmes és karakán állat volt, nagyon ragaszkodó, akit pedig nem kedvelt, mint pl. a pár napra hozzánk költözött unokatesómat, félre nem érthető célzásokkal tudta meg a fájdalmas igazságot - Gábort Frigyes reggelente meglátogatta, szépen elhelyezkedett a pokrócán, majd pisilt (rokonom amúgy nem puszta létével vívta ki az ellenszenvet, megpróbált szívatva játszani a macskával, amit az nem élvezett annyira).

A kijáró, kertbe mászkálós életet könnyű volt megszokni, még akkor is, ha Frigyes sosem lett nagy barátja más macskáknak, mivel, és ezzel a gazdájához is hasonult, gyáva volt. Nem egyszer előfordult, hogy idegen macskák bekergették a saját otthonába (!), majd maguk is bejöttek (!!). Ilyenkor az állatok magánügyeibe nem szívesen avatkozó gazda (furcsa szó ez, apa, fiú, testvér, férj inkább voltam eben a kapcsolatban, mint gazda) azért tisztázta, kik is vannak erőfölényben. A sokat mozgó-mászkáló Frigyes fitt, sovány, kisportolt alakra tett szert, ami nyilván szemet szúrt a kandúroknak is, ugyanis elég hamar teherbe ejtették az egzotikusan cirmos kis bestiát - oldalán pöttyök, a farkán szépen sávozott gyűrűk, arcán stílusos kleopátra-mintás szemfestés tette vonzóvá Frigyest.

Közben egy másik lakó is eltávozott, nem teljesen függetlenül a macskától, ugyanis kettőn eltérő takarítási felfogásának konfliktusa akkor került a tetőpontjára, amikor az egyik karosszék huzatát kigyűrvén A. rátalált egy félig kiürült bolhafészekre. A macska bolhás volt, amit ellen, bár felvettük a harcot, nehéz volt mit tenni a folyamatos kertkapcsolat miatt. Ugyanakkor még az eltávozás előttre datálódott a szülés és a terhesség, utóbbi azért volt érdekes, mert az egyre gömbölyűbb macska csak úgy juthatott be a lakásba, hogy felugrott a párkányig, és ahogy megkapaszkodott, át is bújt az elég szűk rácsokon. A nagy pocak mindezt nehezítette, volt, hogy rendesen át kellett magát préselnie a rácsokon, amit belül a kisdedek nyilván értékeltek. A szülés éjszaka történt, az általában rajtam alvó macska felébresztett, majd szögegyenesen ráült a mellkasomra. Nem értettem a dolgot, de amikor megsimogattam, éreztem, hogy az oldalán ritmikusan futnak hullámok a fájások elkezdődtek. Frigyes rajtam szült. Egy idő után persze kibújtam alóla, így az ágyamban látták meg a holdvilágot a kiscicák ketten. Nagyon örültem, mert úgy terveztük, szétosztogatjuk a kölyköket, egyet sem tartunk meg, és nem is altatunk el. A két cica után kijött a méhlepény, ami a szülés végén történik, remek, Frigyes el is fogyasztotta a friss placentát, én pedig lefeküdtem az ágy mellé egy matracra, majd kiírtam a nappali ajtajára kívülről A.-nak, hogy vigyázat, bent kiscicák vannak. Másnap érdeklődve keltem, de soknak tűntek a cicák - hatan voltak. Volt tehát még bent méhlepény és hozzá kapcsolt utasok. Hatan! Mit csinálunk majd velük?

A kiscicák szépen fejlődtek, ezt leginkább A. látta, mert én elutaztam egy időre, eleinte belakták az egész lakást, a kanapé alatti ágyneműtartó egyik rekeszében aludtak, a másikba jártak vécére - amikor megérkeztem, a macskacsalád a konyhába volt elszállásolva. A kicsik persze aranyosak voltak, felmosáskor azzal szórakoztak, hogy csúszkáltak a padlón. A legagresszívabb, legtörtetőbb közülük a nagyanyai, félig-meddig perzsa vonásokat öröklő Mulder volt (Frigyes sima házimacska volt, semmi nem utalt rajta fekete-fehér, félhosszú szőrű anyjára). Végül el tudtuk osztogatni a cicákat, Mulderrel is volt egy sikertelen kísérletünk (társbérletbe próbáltuk odaadni egy macskamániás, kissé bolond családnak, ahol már élt egy elkényeztetett himalája macska - hát nem jött be az ismerkedési délután), végül úgy döntöttünk, megtartjuk, de hamar eltűnt - vagy ellopták a nagyon szép cicát, vagy kutyák kapták el. Frigyes egyedül maradt.

2000-ben megint jött egy lakótárs: ismerősök találtak egy macskát, nagyon tukmálták "jó lesz Frigyesnek társnak", oké, próbáljuk meg - Fjodor, a fehér-cirmos fiatal cica beköltözött. Kedves, aranyos macska volt, Frigyes a lehető legerősebb ellenszenvvel és gyűlölettel fogadta, és ez részben nekünk is szólt. Mint minden macska, Frigyes is nagyon kifejezően tudott nézni, úgyhogy kétségeink nem nagyon lehettek. Fjodor nem volt túl okos, nem tudta pl. megtanulni, hogy az ablakon nemcsak kimenni, bejönni is lehet, és magam láttam, ahogy érdeklődéssel vegyes udvariassággal nézi, ahogy két kutya rohan felé - de olyan is volt, hogy télen kiment, aztán nem talált vissza a ház másik oldaláról, ott fagyoskodott egy kerti széken. Végül is összeszoktak valamelyest, Fjodor persze barátkozott volna, Frigyes azonban hajthatatlan volt. A status quo kialakítása után néha kergették egymást félig komolyan, leginkább éjjel, amit azok a barátaink értékeltek igazán, akik pár napra átjöttek vigyázni rájuk. Fjodort hamar tolérte a vágzete - pár hónap, fél év után elütötte egy autó, eltemettük, szomorkodtunk, valószínűleg csak Frigyest töltötte el némi elégtétel.

Pedig ekkor már meg kellett, hogy ossza a lakást (meg engem) a barátnőmmel, ami sosem volt magától értetődő, sőt, Frigyes mindig jelezte, hogy lényegében csak átmeneti jelleggel történhet mindez meg, a szeretkezéseket tökéletesen időzített ugrásokkal zavarta meg, és imádott a kettőnk közé furakodni. Az ivartalanítást nem emiatt kellett meglépni, a műtétig terjedő pár hét alatt amúgy Provera nevű fogamzásgátlót szedett a macska. Emlékszem, amikor hazajött, ezüst festés volt a hasán, a seben, nyilván fertőtlenítő, a nyakán pedig Shakespeare-kor műanyag gallér. Frigyes fáradt volt, lassan tért magához az altatásból, próbált nyávogni, aztán rájöttem,h ogy éhes, úgyhogy rögtön kapott az akkori kedvencéből, krumplipüréből, de annyira nem tudta még magát tartani, hogy beleesett a feje az ételbe. Amikor el kellett mennem, a radiátoron fekvő macska, meghallván az ajtó nyitódását, gyengén rám nyávogott, amin nagyon meghatódtam, visszarohantam, fogadkoztam, hogy hamar megjövök. Az ezüst festést hamar lenyalta.

2002 mozgalmas év volt, költözés, amit számos átmeneti költözések előztek meg, előbb a Pók utcai lakótelepre kerültünk a nyár kellős közepén, nyolcadik emelet, nyugati fekvésű lakás, melyben előzőleg egy kutya lakott - Frigyesnek nem ez volt az álomlakás. Folyton a bútorok mögött bujkált, olykor kiment az erkélyre, és nézte az embereket, madarakat. Aztán következett az Andrássy út, udvari, kis lakás, sötét - Frigyes imádta. Itt az első napokban eltűnt, és három napig nem került elő. Bejártuk a tömböt, hívogattuk, a pincébe 3-4-szer lementünk, semmi. Aztán mégis onnan jött ki az egyik nap, mellén a fehér szőr totál fekete volt, ki tudja, hova szorult be. Nagy megkönnyebbülés volt. Végül sikerült elfoglalni a nyóckerben a rezidenciát: udvari, nagy lakás egy bérházban, no kert, no kijárás, gondoltam én. Dehogynem. Miután megbarátkozott a lakással, hamar kiült az ablakba, elnézte a lakókat, felmérte a körülményeket, majd kiment. A folyosóra, majd le a pincébe. Eleinte voltak problémák, nem találta el a megfelelő emeletet, bement az alattunk, a mellettünk lévő lakásba, de végül sikerült megoldania a dolgot, a rendszer működött. Nem volt egyszerű a történet, mert Frigyes az évek során nem lett sokkal bátrabb, itt pedig a fölöttünk lévő emeleten volt egy komoly hím macska, alattunk két másik, igaz, őket nem engedték le a pincébe, de a szúnyogháló egy macskának nem tűnik akadálynak, szóval félni tőlük is lehetett, aztán voltak kutyák, egy tacskó, később egy nagy keverék, mindketten megkergették, amit szerencsésen megúszott, egyszer csak a futás zaját hallottam, előbb a kis macska-, aztán a nagy kutyalábakét - Frigyes gyorsabb volt.

Ha kellett, tudott futni, pedig ekkor már elég túlsúlyos volt, rég nem mozgott már annyit, mint régen a kertben. De még ekkor - pl. 2008-ban, tízévesen - is képes volt egeret fogni, amit általában a szomszédok szedtek össze (4-5 ilyen eset volt). Frigyes szeretett vadászni, szöcskét is fogott (meg is ette), az egeret pedig csak megfogta, játszott vele (azaz végeredményében megölte), csodás volt úgy ébredni, hogy egy döglött egér van a nappaliban az asztal alatt. Korábbi, kertes lakunkban madarakat is fogott, költözéskor az egyik szekrény tetejéről leesett egy csak toll-csont cinke, Frigyes hozhatta be, csak nem sikerült végigvinni a programot.

Frigyes lassan középkorú macska lett, majd belépett az öregkorba. Sokat evett, egyre kevesebbet játszott, igaz, mi sem tudtunk már annyi időt fordítani rá - házasság és gyerek következett. A babát sosem szerette igazán, félt tőle, de nem volt agresszív vele, nem feküdt mellé, bár olykor bosszúból - mivel tiltottuk tőle -, úgy ment keresztül a szobán, hogy beugrott az ágyból, majd kiugrott belőle. Lassan eljött a következő költözés ideje, nyolc év nyolcker után visszakerült a Gellérthegyre - milyen szép is ez, mondogattam, itt született és itt is fog meghalni, a két hely között van tán 30 méter. A meglett macska kissé nehezebben szokta meg az új, egy egyre nagyobb gyerekkel nehezített lakást, az első napokban hirtelen úgy döntött, kimegy, amit nagyon nehéz szívvel engedtem meg neki - a környék tele van félkóbor macskákkal, sünnel, a házban is sok az állat, megfélemlítik majd, megverik, elkergetik, kikergetik az útra, nem talál majd vissza. Sokáig nem is jött be, aztán elkezdtem keresni, és meglett, furcsa lelkiállapotban élvezte a kintlétet, majd bejött. Aztán pár nap után bent maradt, és csak nagy sokára akart megint kimenni - ekkor már úgy tűnt, ismerősöket is szerzett, és már a nagy felfordulás elől is jobb neki kint, mert közben megszületett a második gyerek, az elsőnek pedig a Frigyes szó jelentette a macskát.

Este mindig kicsit feléledt, és ráült a kanapéra, mert érezte, a gyerekek már sem akció-, sem hangzó veszélyforrásként nem leselkednek rá. Éjjel pedig mindig feltűnt az ágyon, amit élete során, amikor tehette, megtett. Szeretett velem aludni, így tanultam meg terpeszállásban aludni, mert ott, a két láb tövében szeretett feküdni. Ezerszer volt ő nyomasztó és depressziós éjjeleken a társ, és még nagybetegen is feljött az ágyra. Reggel, amikor még napi 2-3 tasakos ételt is megevett, kitartóan jött, szelíden belekarmolt az arcomba (vagy az orrom belsejébe), majd az ébredés heveny jeleire öröm fogta el, és dorombolni kezdett. Ezt a részemről nem mindig követte ugyanolyan fokú öröm. Nyáron sokszor csak azért bújt elő, hogy ételt kérjen. De amikor megjöttem valahonnan, mindig már akkor tudta, hogy én vagyok, amikor csak a ház bejáratán léptem be, és a liftet hívtam - ezt a feleségemtől tudom, ő is Frigyestől tudta meg ilyeténképpen, hogy hazajöttem.

Frigyes társ volt, családtag, szégyen ide vagy oda, ha hirtelen kellett szólnom, folyton a gyerekem nevét mondtam neki, és fordítva. Ismertük egymást, ő volt az a személy, akiről elmondhatom, hogy tisztán, hullámvölgyek nélkül szerettem. Most, hogy nagyon beteg, és ilyen sajnálatosan hamar beteljesedik a gellérthegyi körforgás, nehéz nagyon a vég, a búcsú. Meg fogok halni én is valamennyire, és nehéz lesz megtalálni azt az olvasatot, amely ennek a fájdalmát tompítja. Jó volt veled Frigyes. Majd találkozunk. Pihenj jól.