Húsvét után

Ilyenkor békéről és örömhírről szokás beszélni, ami van, ugyanakkor a világ meg tudja találni a módját, hogy kritikus tömegű botrányt zúdítson ránk, amely után aztán némileg megfakul a megváltottságba vetett hit. Holott épp ez bizonyítja? hogy még mindig vagyunk? Több könyv és film is foglalkozik mostanság az ember jóságra ítéltségéről, ami nem érdem, csak állapot. De erről most nem tudok tovább gondolkodni

hisz az embereket úgy lövik le, mint a csirkéket, lásd "Hogy tudsz gyerekekre és nőre lőni? Eléjük kell kicsit célozni." (Full metal jacket)

Itt nyilván a háború másállapotáról lehetne beszélni, meg hogy egy embertelen állapotból (emberi, nagyon is emberi) vett történetet nem lehet a normalitás keretein belül értelmezni - persze, hány SS-tiszt, lágerkápó, rab, fogoly, rögtönítélő hóhér volt képtelen utána számot adni a történtekről.

De itt egy videójátékot látunk, közvetlen életveszély nélkül lődöznek le (preventíve) embereket sokszáz méterről amerikai fiatalemberek, majd a sebesülteket is, a mentésre érkező autót is.

"09:45: Egy fekete minibusszal viszik a sebesültet. Bassza meg! Tűzparancsot kérek!

10:05: Megadva, tűzparancs megadva, ismétlem, tüzelhet."

és tüzel.

A vizsgálat szerint minden rendben volt, most ez hagyjuk, ez az írás nem erről akar szólni, inkább a homo sapiens furcsa természetéről,

és akkor még nem említettem, hogy Ugandűban többen a jó sors, gazdagság reményében gyereket áldoznak , ez is megérhetne pár misét, Afrika magában is nyomor, meg a szülők mondatai is borzalmasak "Ha beteg lesz, megpróbálod meggyógyítani, és meghal, az egy dolog. De ha lemészárolnak egy embert, mint egy kecskét, az nem egyszerű" - hát nem, az egyik legborzalmasabb képsor, amit láttam (nem fogom kikeresni egy videomegosztóról) Afrikából, egy polgárháborúból származott, ketten ragadtak meg valakit, hogy ledobják egy hídról, az pedig kapálózik, rángatózik, ahogy csak bír, de nem tud szabadulni - ledobják, majd utánalőnek. A kamera a ledobott ember után néz, meglátjuk, hogy alant nincs is folyó.

Mi itt északnyugaton különleges biztonságban vagyunk, és ebben van valami rohadtul etikátlan. Levideózzuk, ahogy ölünk vagy mások ölnek, megnézzük a karosszékből-díványról, felháborodunk, vizsgálatot, felelősségre vonást követelünk, összeszorul a szívünk, majd kimegyünk a konyhába, bekapunk egy falat sajtot.

De van itt egy másik perspektíva is, ránézek a gyerekre, te is ilyen vagy, te is ilyen leszel?

Mit lehet tenni. Könnyű megoldás volna most idebiggyeszteni egy bibliai idézetet, és elengedni, de ezt most nem. Nem tudom, a lélek halhatatlansága reménynek kétélű fegyver. Most láttam egy műsort Psota Irénről, tán ez segít.

A művésznő a teljes szegénység és lepusztultság mocsarán kinőtt virág. A nyóckerből szabadult impulzív, intuitív ember, aki mindig pontosan tudta, hogy kell szabadnak lenni. Öregen nem vállalja a szereplést, nem pusztítja női és személyes nimbuszát. Furcsa ez, tudom, de ebben látok reményt most. Egy nem szép, de sugárzó nő zsenialitása áll szemben tengernyi szenvedéssel, kegyetlenséggel, reménytelenséggel és halállal. (Hogy ez csak a "muszáj folytatni" disszonancia-redukciója mondatja velem? Daróczi Dávid máshogy gondolta? Gyáva vagyok? Nem mondom, hogy nem. De ez nem igen.)