Már rég, évek óta nem evett menzán. Aztán egyszer csak talált egy jót. Megtetszett neki a kiszolgálók modora, az étel sem tűnt rossznak. Amikor először leült, idegesen, szorongva evett. Nem mert felpillantani a szemben ülőre. Idegesen igazgatta tagjait, huzogatta a széket, kezével a vizes foltokat és a morzsákat sepregette.
Már nagyon rég nem kelett viselkednie. Zömmel egyetemisták között ülve azonban mintha ellenséges közegben lett volna. Pontosabban egy olyan új legelőn, ahol minden bárány némán, de viszonyul az új koshoz. A hátak moccanása, a székek nyikorgása, az evés zajai mind visszaverődtek róla, és mindről tudomást kellett vennie. Fárasztó volt az evés, inkább mintha színpadon játszana vagy énekelne. Mintha vizsgázna és a szemközt ülő lenne a tanár. Mintha minden egyes korty és falat után megmérettetne.
Általában leizzadva és kimerülten fejezte be az evést, a tálcát berakta a tárolóba. De visszajárt a menzára, egy pillanatra mindig megállt a bejárat előtt, vett egy nagy levegőt, végignézett magán, majd belépett. Úgy érezte, fiatalodik.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése