"Két volt szt-tiszt megy a sivatagban, odalép hozzájuk Hernádi Judit, mire azok eléneklik a Sohase mondd című dalt, és hozzáteszik a végén, 'hogy soha' - majd James Bond odaszól M-nek, hogy mehet az átutalás."
Nyilván arról van szó a nagy év végi pörgésben, hogy F. T. magyar humorista, afféle intézmény 4 milkáért kap megrendelést kémügyileg ("az írások 'könnyed, humoros eszközökkel' mutassák be a polgári nemzetbiztonsági szolgálatok tevékenységét")
Valaha ő sem fogadta volna el eztet. Igaz, aztán elfogadta a kitüntetést is. Mára más idők járnak.
Azok is elfogadnák, akik minden bizonnyal csaholnak a hír hallatán.
Valaha Csurka István 20 milliós (nem, illetőleg késve teljesített, egy privatizációs propagandafilm (!)) forgatókönyvéből botrány volt.
Mára megtanultuk, hogy kell törvényt nem sértve meríteni a közös forrásból.
2008. december 30., kedd
2008. december 29., hétfő
Légicsapások
A legújabb izraeli-palesztin háború első két napja után érdemes átgondolni a történtek logikáját. Izrael a december 19-i tűzszünet utáni rakétatámadásokkal (és azok áldozataival) indokolja támadását (10 nap alatt töb mint 300 rakétacsapás), a Hamaszt hibáztatva mindenért. Az arabok egységesen elítélik a rakétacsapásokat. Az izraeli vezetés állítja, csak Hamasz-állásokat támad.
Elméletileg mi a helyzet? Vannak terroristák, akik nem akarnak békét Izraellel, és vannak olyan arabok, akik bár nem fogadják imáikba Izraelt, alapvetően megbékélnének vele. A támadások az előbbiek számát növelik, az utóbbiakét pedig csökkentik. Ez Izrael érdeke? Nem.
Izrael a Hamaszt akarja ellehetetleníteni, konkrétan felrobbantani. A Hamasz tagjait? Infrastruktúráját? Egyetemek, mecsetek, gyógyszertárak lettek a légicsapások martalékául. Hogy lehet így ellehetetleníteni egy terrorszervezetet? Csakis megerősíteni lehet a népszerűségét, hisz minden tette igazolást nyer.
Izrael egyértelműen elrettenteni akar, amihez nem válogat az eszközökben. Ezzel viszont épp saját érdekei ellen cselekszik. Ezzel saját biztonsága ellen tesz. Ezzel saját megítélését rontja. Ezzel saját hitelességét rontja. Holott Izraelnek joga van lépni: egy állam sem tűrné, hogy rakétákkal támadják, állampolgárait öljék.
Csak erre nem ugyanezzel kell válaszolni.
Izrael kapcsán gyakran halljuk: aki Izraelt védi, a nyugati kultúrát védi, egy emberközeli kultúrát véd a barbárság és a nyers erőszak, a gyűlölet ellenében. Palesztina modernizációja, a szélsőségesek leszerelése, a gyűlöletteli mentalitás indokolatlanná válása e kultúra terjedésével lenne leheséges. Az arabok megfélelmlítése eddig sem működött, és most is csak elmélyíti a válságot. Izrael időt nyer - a következő hullámig.
Persze nem könnyű jól reagálni egy ilyen helyzetben. Szinte lehetetlen. De ez nem jelenti azt, hogy akkor hagyni kell az egészet a fenébe.
Elméletileg mi a helyzet? Vannak terroristák, akik nem akarnak békét Izraellel, és vannak olyan arabok, akik bár nem fogadják imáikba Izraelt, alapvetően megbékélnének vele. A támadások az előbbiek számát növelik, az utóbbiakét pedig csökkentik. Ez Izrael érdeke? Nem.
Izrael a Hamaszt akarja ellehetetleníteni, konkrétan felrobbantani. A Hamasz tagjait? Infrastruktúráját? Egyetemek, mecsetek, gyógyszertárak lettek a légicsapások martalékául. Hogy lehet így ellehetetleníteni egy terrorszervezetet? Csakis megerősíteni lehet a népszerűségét, hisz minden tette igazolást nyer.
Izrael egyértelműen elrettenteni akar, amihez nem válogat az eszközökben. Ezzel viszont épp saját érdekei ellen cselekszik. Ezzel saját biztonsága ellen tesz. Ezzel saját megítélését rontja. Ezzel saját hitelességét rontja. Holott Izraelnek joga van lépni: egy állam sem tűrné, hogy rakétákkal támadják, állampolgárait öljék.
Csak erre nem ugyanezzel kell válaszolni.
Izrael kapcsán gyakran halljuk: aki Izraelt védi, a nyugati kultúrát védi, egy emberközeli kultúrát véd a barbárság és a nyers erőszak, a gyűlölet ellenében. Palesztina modernizációja, a szélsőségesek leszerelése, a gyűlöletteli mentalitás indokolatlanná válása e kultúra terjedésével lenne leheséges. Az arabok megfélelmlítése eddig sem működött, és most is csak elmélyíti a válságot. Izrael időt nyer - a következő hullámig.
Persze nem könnyű jól reagálni egy ilyen helyzetben. Szinte lehetetlen. De ez nem jelenti azt, hogy akkor hagyni kell az egészet a fenébe.
2008. december 27., szombat
Tamás Gáspár Miklós 60 éves
Először akkor került a látóterembe (miután megállapítottuk, hogy az SZDSZ vezetői közt a hibahatárt meghaladja a szakállasok száma), amikor 1990-ben bedobtak a postaládánkba egy kézzel, nyomtatott nagybetűvel írt, fénymásolt papírt, amely TGM apját szekus kihallgatónak gyalázta - a hírhedt Apák és fiúk című cikk (in. Magyar Fórum, 1990, szerző: dr. Grezsa Ferenc irodalomtörténész) gondolati nyomvonalán haladva. Persze hamisan, mert míg Pető Iván és Bauer Tamás apja legalább valóban az AVH kötelékében dolgozott, TGM apja író, újságíró volt, szerkesztő, később a kolozsvári Magyar Színház igazgatója volt. Kommunista, ahogy TGM is írja egyik interjújában, de a magyar kommunistáknak csak egy ideig volt jó Romániában, hamar kikiáltották őket bűnbaknak - ami az egyre nacionalistább országban nem volt meglepő.
Nem véletlen, hogy a liberális párt legszofisztikáltabb gondolkodóját a legotrombább eszközökkel támadták - amennyiben a gyöngyök leszórattatnak a gyesznók elé, hajlamosak visszatekinteni, és egy kicsit pépesíteni a hullajtót, ahogy azt Jézus is megmondta. Ebből persze (?) akkor nekem még kevés dolog jött át, mármint a szofisztikumból, illetőleg annak mélységéből, bár az család legokosabb tagja, az unokatesóm már akkor rajongott TGM-ért.
És kb. ez a két hozzáállás is tekinthető adekvátnak vele kapcsolatban: mély undor és áhítatos imádás (mi próbálkozzunk valami mással azért). Előbbire példa a Konzervatórium bejegyzése a "25 leggázabb magyar véleményformáló" címmel, hadd másolom ide a vonatkozó részt: "Bogár szavaival egy két lábon járó ideológiai kaleidoszkóp. És valóban az: kicsit idősebbek úgy emlékezhetnek rá, mint a szadesz konzijára, sétapálcával sétafikált mindenfelé, és a szabadelvű konzervativizmust propagálta. Elég ehhez elolvasni egy korábban vele készült interjút (Kolozsvártól Oxfordig, az anarchizmustól a konzervativizmusig – megtalálható a „Másvilág” c. kötetben is), és látható az éles különbség a mai, fasisztázó, az emberek agyonverését és elgázosítását „magyar hagyománynak” minősítő TGM, és az akkori, jakobinus emberi jogi nyilatkozatokat ostorozó TGM között. A sétapálcát hózentrógerre cserélte, a szabadelvűséget marxizmusra. Búcsúabaloldaltólbúcsúajobboldaltól. Eme jelentős szellemi fejlődés végett kapott kitüntetett helyet ezen listán, továbbá a RAF-éltető megnyilatkozásaiért. Ezen "vétkeit" még az sem teszi semmissé, hogy olyan abszurd helyzeteket teremtett manapság, mint a ráérős budai laptop-anarchista egyetemista tömegek előtt szónoklatként előadott propagandafellépés a forradalmi marxizmusról - bár a konzervatórium humoránál van, és díjazza az ilyen szerepléseket." Klikkvadász, felületeske, újgazdag-konzervatívjainknak ennyire tellett.
Holott az általuk is megemlített Másvilág c. publicisztikákat tartalmazó kötetet érdemes most ismét elővenni. Egyrészt meg lehet érteni TGM habitusát, másrészt a születő magyar demokrácia alapkérdései, definíciói még mindig aktuálisak - mintha senki nem olvasta volna ezeket a cikkeket (a kötet az 1990 és 94 közti publicisztikákat tartalmazza, de korábban készült írások is találhatóak benne). Illetőleg felnőtt pár új generáció, amelynek még minden vicc új.
Az ekkor már több ideológiai fordulaton átesett TGM (már túl van az anarcho-szindikalizmuson, némi marxizmuson) a konzervativizmust képviselte, abból is a jobboldali neokon ideológiát. A Búcsú a baloldaltól esszé briliáns mű: a szokásos erudícióval és stiláris erővel megírt eszmefuttatás levezeti, hogy miért is baloldali az új magyar demokrácia összes pártja (, miért is a baloldaliság az egyetlen megszakítatlan, élő hagyomány az ország szellemi életében), majd egy teljesen logikátlan és vágyteljesítő fordulattal (ahogy egy másik cikkben TGM meg is fogalmazza: a következtetés nála általában a vágyakat jelenti) arra jut, hogy ennek ellenére vissza kell nyúlnunk a 19. századi liberális hagyományokhoz, Deák, Szalay, Kossuth, Széchenyi világához, amely különbözik a jakobinus-forradalmi nagytakarítás-vízióktól is.
TGM márpedig ilyen: mer gondolkodni, mer vágyakozni, mer álmodozni, mer alkotni. A szellem munkálkodik benne, és tetten érhető a pedagógusi ösztön működése is, amely a gazdag, jól érvelő elemzés után meg akarja győzni az olvasóját. Tudomány és társadalmi felelősségérzet, vagyis ideológia így működik nála. Persze a Búcsú a baloldaltól mai olvasata szépen láttatja a választóvonalat józan elemzés és vágyteljesítő remény között, ám ezt akkorra visszavetíteni nem volna jogos - akik ezen élvezkednek, csak sótlanságukról és szellemtelenségükről tesznek tanubizonyságot. (Ezért nem csipegetnék mondatokat, amelyeket affektált hiszitvel lehetne közrebocsátani a "Ki gondolta volna, hogy TGM írta-e szavakat"-féle kommentárral.)
Tehát konzervatív liberalizmus - TGM eme zászló alatt indult csatába, és igen aktívan, részletekbe menően szólt hozzá az alakuló magyar demokrácia ügyeihez. Antiszemitizmus, népies-urbánus "vita", külpolitika, abortuszvita, kisebbségi ügyek, határon túli magyarok kérdése stb. - aki ma konzervatív akar lenni, nem hagyhatja ki a Másvilágot, a 19. századi magyar liberalizmussal állandóan kapcsolatot kereső, a magyar neokon ideológiában pedig szintén kapocsnak tekinthető cikkgyűjteményt.
A kontraszt nem is lehetne nagyobb a mai TGM-sal. Ultrabaloldali, marxista cikkei erősebb, gondoskodó államot követelnek, illetve távlatosabban a liberális demokrácia és a piacgazdaság lebontását. "Polgári pártból nagy a választék - négy is verseng a parlamentbe kerülésért Magyarországon -, ám nekünk azon kellene törnünk a fejünket, hogyan teremtsünk valódi antikapitalista baloldalt."- írja 2006-ban. "Az 1988-89-ben színre lépett új demokratikus csoportok egytől egyig baloldaliak." - írja 1989-ben.
Mi történt? Pártjaink lódultak át a másik oldalra? (Nem hinném, elvégre a hardcore piacpárti konzervatívok hörögve sikoltanak az államtalanításért, a piackonform lépésekért, a nagy szerkezeti átalakításokért stb.) Persze a pártok bizonyos szempontból kapitalisták lettek, amolyan magyarosan, félig ez, félig az, és az is biztos, hogy a szegények, a rossz érdekérvényesítő képességgel bíró rétegek (aka kisemmizettek, kiszolgáltatottak) sokkal többet szenvednek, mint a középrétegek, netán a gazdagok.
TGM inkább felismerte azt, hogy a társadalmi szolidaritás megszűnt, a lib.dem. torzszülött lett, hisz míg Nyugaton az öntevékeny közösségek, egymást segítő körök, illetőleg a közéleti aktivitás (és felelősségérzet) miatt a piacgazdaság emberibb, itthon rideg, önző, unalmas, félős. TGM felismerte, hogy a konzervativizmus a meglévő értékeket konzerválhatja, de nem tud érvényesen beszélni azokért, akiknek segítségre van szüksége (vagy ha tud is, itthon nem beszélt).
Mára tehát az lett a helyzet, hogy TGM megmutatta az országnak, hogyan lehet érvényesen és színvonalasan, izgalmasan jobb- és baloldali módon gondolkodni. Nem haszonszerzésből váltott, sőt, inkább az a kívülállás, a mainstreammel való ütemes szembelovaglás jellemzi, ami nagy egyéniségek sajátja.
A nagy egyéniség azonban sokszor nem jó csapatjátékos: már 1990. október 23-án lemond felelősségteljes, hatalommal járó pártbéli tisztségeiről (nyilván a Tölgyessy-kudarc hatására is, bár ezt tagadja), s egyre inkább a perifériára szorul.
Persze TGM maradhatott volna konzervatív, következtethetett volna úgy is, a félresikerült magyar kapitalizmust nem lebontani, hanem továbbfejleszteni kell - hiúsága is szerepet játszhatott abban, hogy váltott (sosem szeretett túl népszerű ideológiák mögé beállni). Plusz a szellemi izgalom is sarkallta.
Illetőleg az az érzékenység, amely a magyar társadalomban mindig aktuálisan fájón hiányzó mentalitás felé terelte - a rendszerváltáskor a kapitalizmust akarta megtanítani, ma a szolidaritás leckéit vennénk át, cseppet sem középiskolás fokon. Már aki veszi a fáradtságot, és tudja, hogy a megértés nem úri huncutság, nem időpocsékolás, nem a gyengeség jele, illetőleg nem óhajt kétmondatos megmondóversenyekben győzedelmeskedni.
Nem véletlen, hogy a liberális párt legszofisztikáltabb gondolkodóját a legotrombább eszközökkel támadták - amennyiben a gyöngyök leszórattatnak a gyesznók elé, hajlamosak visszatekinteni, és egy kicsit pépesíteni a hullajtót, ahogy azt Jézus is megmondta. Ebből persze (?) akkor nekem még kevés dolog jött át, mármint a szofisztikumból, illetőleg annak mélységéből, bár az család legokosabb tagja, az unokatesóm már akkor rajongott TGM-ért.
És kb. ez a két hozzáállás is tekinthető adekvátnak vele kapcsolatban: mély undor és áhítatos imádás (mi próbálkozzunk valami mással azért). Előbbire példa a Konzervatórium bejegyzése a "25 leggázabb magyar véleményformáló" címmel, hadd másolom ide a vonatkozó részt: "Bogár szavaival egy két lábon járó ideológiai kaleidoszkóp. És valóban az: kicsit idősebbek úgy emlékezhetnek rá, mint a szadesz konzijára, sétapálcával sétafikált mindenfelé, és a szabadelvű konzervativizmust propagálta. Elég ehhez elolvasni egy korábban vele készült interjút (Kolozsvártól Oxfordig, az anarchizmustól a konzervativizmusig – megtalálható a „Másvilág” c. kötetben is), és látható az éles különbség a mai, fasisztázó, az emberek agyonverését és elgázosítását „magyar hagyománynak” minősítő TGM, és az akkori, jakobinus emberi jogi nyilatkozatokat ostorozó TGM között. A sétapálcát hózentrógerre cserélte, a szabadelvűséget marxizmusra. Búcsúabaloldaltólbúcsúajobboldaltól. Eme jelentős szellemi fejlődés végett kapott kitüntetett helyet ezen listán, továbbá a RAF-éltető megnyilatkozásaiért. Ezen "vétkeit" még az sem teszi semmissé, hogy olyan abszurd helyzeteket teremtett manapság, mint a ráérős budai laptop-anarchista egyetemista tömegek előtt szónoklatként előadott propagandafellépés a forradalmi marxizmusról - bár a konzervatórium humoránál van, és díjazza az ilyen szerepléseket." Klikkvadász, felületeske, újgazdag-konzervatívjainknak ennyire tellett.
Holott az általuk is megemlített Másvilág c. publicisztikákat tartalmazó kötetet érdemes most ismét elővenni. Egyrészt meg lehet érteni TGM habitusát, másrészt a születő magyar demokrácia alapkérdései, definíciói még mindig aktuálisak - mintha senki nem olvasta volna ezeket a cikkeket (a kötet az 1990 és 94 közti publicisztikákat tartalmazza, de korábban készült írások is találhatóak benne). Illetőleg felnőtt pár új generáció, amelynek még minden vicc új.
Az ekkor már több ideológiai fordulaton átesett TGM (már túl van az anarcho-szindikalizmuson, némi marxizmuson) a konzervativizmust képviselte, abból is a jobboldali neokon ideológiát. A Búcsú a baloldaltól esszé briliáns mű: a szokásos erudícióval és stiláris erővel megírt eszmefuttatás levezeti, hogy miért is baloldali az új magyar demokrácia összes pártja (, miért is a baloldaliság az egyetlen megszakítatlan, élő hagyomány az ország szellemi életében), majd egy teljesen logikátlan és vágyteljesítő fordulattal (ahogy egy másik cikkben TGM meg is fogalmazza: a következtetés nála általában a vágyakat jelenti) arra jut, hogy ennek ellenére vissza kell nyúlnunk a 19. századi liberális hagyományokhoz, Deák, Szalay, Kossuth, Széchenyi világához, amely különbözik a jakobinus-forradalmi nagytakarítás-vízióktól is.
TGM márpedig ilyen: mer gondolkodni, mer vágyakozni, mer álmodozni, mer alkotni. A szellem munkálkodik benne, és tetten érhető a pedagógusi ösztön működése is, amely a gazdag, jól érvelő elemzés után meg akarja győzni az olvasóját. Tudomány és társadalmi felelősségérzet, vagyis ideológia így működik nála. Persze a Búcsú a baloldaltól mai olvasata szépen láttatja a választóvonalat józan elemzés és vágyteljesítő remény között, ám ezt akkorra visszavetíteni nem volna jogos - akik ezen élvezkednek, csak sótlanságukról és szellemtelenségükről tesznek tanubizonyságot. (Ezért nem csipegetnék mondatokat, amelyeket affektált hiszitvel lehetne közrebocsátani a "Ki gondolta volna, hogy TGM írta-e szavakat"-féle kommentárral.)
Tehát konzervatív liberalizmus - TGM eme zászló alatt indult csatába, és igen aktívan, részletekbe menően szólt hozzá az alakuló magyar demokrácia ügyeihez. Antiszemitizmus, népies-urbánus "vita", külpolitika, abortuszvita, kisebbségi ügyek, határon túli magyarok kérdése stb. - aki ma konzervatív akar lenni, nem hagyhatja ki a Másvilágot, a 19. századi magyar liberalizmussal állandóan kapcsolatot kereső, a magyar neokon ideológiában pedig szintén kapocsnak tekinthető cikkgyűjteményt.
A kontraszt nem is lehetne nagyobb a mai TGM-sal. Ultrabaloldali, marxista cikkei erősebb, gondoskodó államot követelnek, illetve távlatosabban a liberális demokrácia és a piacgazdaság lebontását. "Polgári pártból nagy a választék - négy is verseng a parlamentbe kerülésért Magyarországon -, ám nekünk azon kellene törnünk a fejünket, hogyan teremtsünk valódi antikapitalista baloldalt."- írja 2006-ban. "Az 1988-89-ben színre lépett új demokratikus csoportok egytől egyig baloldaliak." - írja 1989-ben.
Mi történt? Pártjaink lódultak át a másik oldalra? (Nem hinném, elvégre a hardcore piacpárti konzervatívok hörögve sikoltanak az államtalanításért, a piackonform lépésekért, a nagy szerkezeti átalakításokért stb.) Persze a pártok bizonyos szempontból kapitalisták lettek, amolyan magyarosan, félig ez, félig az, és az is biztos, hogy a szegények, a rossz érdekérvényesítő képességgel bíró rétegek (aka kisemmizettek, kiszolgáltatottak) sokkal többet szenvednek, mint a középrétegek, netán a gazdagok.
TGM inkább felismerte azt, hogy a társadalmi szolidaritás megszűnt, a lib.dem. torzszülött lett, hisz míg Nyugaton az öntevékeny közösségek, egymást segítő körök, illetőleg a közéleti aktivitás (és felelősségérzet) miatt a piacgazdaság emberibb, itthon rideg, önző, unalmas, félős. TGM felismerte, hogy a konzervativizmus a meglévő értékeket konzerválhatja, de nem tud érvényesen beszélni azokért, akiknek segítségre van szüksége (vagy ha tud is, itthon nem beszélt).
Mára tehát az lett a helyzet, hogy TGM megmutatta az országnak, hogyan lehet érvényesen és színvonalasan, izgalmasan jobb- és baloldali módon gondolkodni. Nem haszonszerzésből váltott, sőt, inkább az a kívülállás, a mainstreammel való ütemes szembelovaglás jellemzi, ami nagy egyéniségek sajátja.
A nagy egyéniség azonban sokszor nem jó csapatjátékos: már 1990. október 23-án lemond felelősségteljes, hatalommal járó pártbéli tisztségeiről (nyilván a Tölgyessy-kudarc hatására is, bár ezt tagadja), s egyre inkább a perifériára szorul.
Persze TGM maradhatott volna konzervatív, következtethetett volna úgy is, a félresikerült magyar kapitalizmust nem lebontani, hanem továbbfejleszteni kell - hiúsága is szerepet játszhatott abban, hogy váltott (sosem szeretett túl népszerű ideológiák mögé beállni). Plusz a szellemi izgalom is sarkallta.
Illetőleg az az érzékenység, amely a magyar társadalomban mindig aktuálisan fájón hiányzó mentalitás felé terelte - a rendszerváltáskor a kapitalizmust akarta megtanítani, ma a szolidaritás leckéit vennénk át, cseppet sem középiskolás fokon. Már aki veszi a fáradtságot, és tudja, hogy a megértés nem úri huncutság, nem időpocsékolás, nem a gyengeség jele, illetőleg nem óhajt kétmondatos megmondóversenyekben győzedelmeskedni.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
