Miért nem szeretem az István, a királyt

Nem is tudom (tényleg nem), hogy jutott eszembe az egykor és ma oly közkedvelt rockopera, de elkezdtem egy régi gondolatot továbbgondolni. Régi bajom nekem az István, a királlyal, hogy nincs benne rossz oldal, akárki mellé is áll a befogadó, csak nyerhet - István, ugye, a szent király, a keresztény király, a Nyugathoz csatoló vezető, a történelmi alak. Koppány pedig a lehetőségeket képviseli, "Rákóczi világot hódít", ő a dicső potenciál. (Nem osztom tehát azt a, Tamás Gáspár Miklósnál olvasott olvasatot, hogy Koppány=Nagy Imre, István=Kádár - legalább is nem így.)

Jó, akkor leszek az ördög ügyvédje: épp az a jó a műben, hogy nem osztja fel a világot jókra-rosszakra, inkább arról beszél, hogy mi, magyarok folyton széthúzunk, hatalom- és bírvágyból eredően széthúzunk, és ez aztán jól tönkreteszi az országot.

De várjámá, előbb gondoljuk végig az első premisszát. Ha nincsenek erkölcsi minőséget képviselő oldalak, miért van háború? Miért kell a két félnek megmérkőznie egymástól? István ezek szerint puszta báb, akit környezete, anyja és a főurak taszítanak bele az öldöklésbe, aminek ő, amúgy elég explicit módon ellene lenne? Elég dehonesztáló ez első, szent uralkodónkra nézve (az ördög ügyvédje nods: deheroizáció), meg hát benne van egy jó adag Kádár-apológia is, aminek gyökere a népmesei hit, miszerint királyaink oly nemesek és jók, csak az udvar ármánykodói viszik rosszra őket.

Ám ha István mégse báb, hanem ugyan fiatal, de király, nosza, lemondhatott volna a trónjáról Koppány javára. Nem tette, ennyiben kötötte a történelem az alkotók kezét. Így viszont van egy értelmetlen háború, ahol az ország magát rántja a romlásba, ártatlan katonák ezrei ontják vérüket, adják életüket sat., mindez miért? A széthúzás és egyéb rossz emberi tulajdonságok miatt.

Ami így első olvasatra még rendben is volna. Ám idehaza a széthúzás, az értelmetlen civódás emlegetése az apolitizálás arcvonala, nem mellesleg az értelmetlen és kreált viták maguk is műbalhék szoktak lenni, elvonandó a figyelmet másról, gumicsont és mézesmadzag. Az István, a király tipikusan kettős játékot űz - ennyiben tökéletesen kora terméke -, radikalizmust próbál mutatni, de opportunista, a választások nehézségeiről beszél, de egyáltalán nem kínál választást, értékelvűségről próbál énekelni, de relativizál.

Ennyiben ma is érvényes. Nem véletlenül népszerű.