Hülyeséggel kevert pofátlanság: postásunk, aki csak és kizárólag a hozott lé kedvéért hajlandó tértivevényes (jelentsen ez a szó bármit is) dolgokat kihozni, bedobott egy cédulkát a postaládánkba, amely a barátnőmnek érkezett nagyalakú csomag érkezését pótolta, majd mi szépen elbaktatunk érte, mivelhogy "nem volt kiírva a neve a csengőkre", ami igaz is, de hát akkor a cédulát miért tudta bedobni a postaládába?? Mert arra már ki volt írva a neve.
Hogy akkor talán meg lehetett volna próbálni feljönni vele az ún. liften.
naszóval ez a cetli mostantól szimbolikus bizonyíték, emlékmű lesz, a hülyeségé tunniillik. Legalább a personal művészettörténet nyert vele.
2008. április 27., vasárnap
2008. április 26., szombat
álárösers
most épp huzat van, az dolgok repülnek elfele, nem is tudom (dehogynem), mi késztet írásra,
mondjuk az, hogy már megint valaki le tudta írni nyilvánosságra szánt, egészen pontosan reklámnak volt az kitalálva, e-bolt, megrendelés, és hát tényleg, kafa, hogy a camambert csak ennyi meg annyi. Camamber akkor már, lájt, esetleg máj, fájör
Ami meg még eszembe jutott, az egy cikk a filmhu-n, Moritz Bleibtreu-jal, interjú. A német filmről beszél, kifejt, ismerős, de mintha két lépéssel előttünk járna: "szerintem Németországban még mindig nagyon érződik, hogy sérült az identitásunk a világháború miatt. Egyik nemzedék szembenállt a másikkal, hiszen a szüleik még harcoltak a háborúban és ezért ez a generáció harcolt a saját szülei ellen. Akkor erre volt szükség, így a németek nem tanulták meg szeretni és értékelni a saját hazájuk művészetét. Amikor 16-17 éves voltam utáltam a hazámat egy csomó mindenért. Török gyerekekkel nőttem fel, nem hallgattam német zenét, nem néztem német filmeket. Külföldön tanultam meg szeretni és értékelni a hazámat. Itthon nem cool németnek lenni, de ez már szerencsére változik. Az emberek most jutottak el abba az állapotba, hogy már ki tudják fejezni az érzéseiket, régebben senki nem beszélt Németországban érzésekről. Sikítoztak az amerikai sztárokat látva, de a sajátjaikat látva nem. A mi generációnk már felfedezte az identitását, mi már nyitottabban és őszintébben tudunk történeteket mesélni. Mi már nem azzal foglakozunk, hogy milyen is a német film, hanem a sztorira koncentrálunk, és ez segít a német filmnek."
kiemelés tőlem, tőlem akár tényleg, de tényleg: ilyen egyszerű (is)
Aztán ÉS is volt, a Michnik-cikk (nem hangutánzó, hangfestő), ha ilyen szinten állna a magyar közéleti stílus, világbekerítés, ha ennyire el tudnánk mélyülni a közügyek kapcsán (volt ilyen idő, tessék olvasni A halacska csodálatos életét, nem semmi művészet, megszűnt aztán az ilyen), hát az nagyon jó lenne.
Meg épp TGM is jó, mert nem szerepelni akar.
lassan folyik tovább a dolog, én is kisiklom, meglehet, hogy nexttájm már atlétatrikóban, hajhálóval a fejemen (á dehogy, le vagyok maradva pár brossúrával, tehát: wink tornacipőben, rövidre vágott hajjal, viszonylag modern mobillal és polifónikus csengőhanggal, Tesco-katalógust böngészve, subba.hu-t olvasgatva) jelentkezem, kisujjamat eltartom a Hofbrau sörösdoboztól, és egy szelet chipsszel mártogatok, az íz felidézi agglegényéletem, felcsapok egy spirálfüzetet, és nekiülök körmondatokat fogalmazni dutamperdü.
mondjuk az, hogy már megint valaki le tudta írni nyilvánosságra szánt, egészen pontosan reklámnak volt az kitalálva, e-bolt, megrendelés, és hát tényleg, kafa, hogy a camambert csak ennyi meg annyi. Camamber akkor már, lájt, esetleg máj, fájör
Ami meg még eszembe jutott, az egy cikk a filmhu-n, Moritz Bleibtreu-jal, interjú. A német filmről beszél, kifejt, ismerős, de mintha két lépéssel előttünk járna: "szerintem Németországban még mindig nagyon érződik, hogy sérült az identitásunk a világháború miatt. Egyik nemzedék szembenállt a másikkal, hiszen a szüleik még harcoltak a háborúban és ezért ez a generáció harcolt a saját szülei ellen. Akkor erre volt szükség, így a németek nem tanulták meg szeretni és értékelni a saját hazájuk művészetét. Amikor 16-17 éves voltam utáltam a hazámat egy csomó mindenért. Török gyerekekkel nőttem fel, nem hallgattam német zenét, nem néztem német filmeket. Külföldön tanultam meg szeretni és értékelni a hazámat. Itthon nem cool németnek lenni, de ez már szerencsére változik. Az emberek most jutottak el abba az állapotba, hogy már ki tudják fejezni az érzéseiket, régebben senki nem beszélt Németországban érzésekről. Sikítoztak az amerikai sztárokat látva, de a sajátjaikat látva nem. A mi generációnk már felfedezte az identitását, mi már nyitottabban és őszintébben tudunk történeteket mesélni. Mi már nem azzal foglakozunk, hogy milyen is a német film, hanem a sztorira koncentrálunk, és ez segít a német filmnek."
kiemelés tőlem, tőlem akár tényleg, de tényleg: ilyen egyszerű (is)
Aztán ÉS is volt, a Michnik-cikk (nem hangutánzó, hangfestő), ha ilyen szinten állna a magyar közéleti stílus, világbekerítés, ha ennyire el tudnánk mélyülni a közügyek kapcsán (volt ilyen idő, tessék olvasni A halacska csodálatos életét, nem semmi művészet, megszűnt aztán az ilyen), hát az nagyon jó lenne.
Meg épp TGM is jó, mert nem szerepelni akar.
lassan folyik tovább a dolog, én is kisiklom, meglehet, hogy nexttájm már atlétatrikóban, hajhálóval a fejemen (á dehogy, le vagyok maradva pár brossúrával, tehát: wink tornacipőben, rövidre vágott hajjal, viszonylag modern mobillal és polifónikus csengőhanggal, Tesco-katalógust böngészve, subba.hu-t olvasgatva) jelentkezem, kisujjamat eltartom a Hofbrau sörösdoboztól, és egy szelet chipsszel mártogatok, az íz felidézi agglegényéletem, felcsapok egy spirálfüzetet, és nekiülök körmondatokat fogalmazni dutamperdü.
2008. április 4., péntek
a munka világa (négysorosok)
amikor multinál dolgoztam,
a kávét mindenki maga vette
el kellett mosogatnunk magunk után
hetente találkoztunk este a takarítókkal
amióta közpénzből finanszírozott helyen dolgozom
a kávé ingyen van
mindenki ott hagyja a mosatlant
még senki nem találkozott a takarítóval
a kávét mindenki maga vette
el kellett mosogatnunk magunk után
hetente találkoztunk este a takarítókkal
amióta közpénzből finanszírozott helyen dolgozom
a kávé ingyen van
mindenki ott hagyja a mosatlant
még senki nem találkozott a takarítóval
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
